Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)

1984 / 1. szám

Jóllehet a Szovjetunió csaknem egynyolcadát al­kotó Kazah SZSZK-t nagyrészt sivatagra és sztyeppére utaló sárga színnel jelölik a dombor­zati térképeken, a látogató kellemes meglepetés­sel tapasztalja, hogy a világ legzöldebb főváro­sába érkezett. Az Alma-Atát övező zöldellő völgy ősidők óta lakott terület. Erre utalnak azok a primitív földműves szerszámok is, amelyek egy építkezésnél több mint kétezer év múltán kerültek napvilágra. Almati (kazah jelentése: almás, alma­fás) az első város jellegű település ezen a he­lyen. Egyike volt azoknak a jobbára jurtákból álló erődített lakóhelyeknek, amelyek a Tiensan észa­ki vonulatát képező Zailijszkij Alatau hegység lábainál épültek a Mongóliába és Kínába vivő forgalmas karavánét mentén. A mai Alma-Atának nem sok köze van a XIII. századi mongol invázió alatt elpusztult (igaz, később átmenetileg ismét újjáéledő) ősi kazah településhez. Alma-Ata ugyanis lényegében kezdettől fogva orosz város, még akkor is, ha időközben (1929-ben) Kazahsz­tán fővárosa lett. A város megalapítása egybe­esik annak a több mint egy évszázados folyamat­nak a lezáródásával, melynek során a török— tatár nyelvű, mongolos arcú kazahok fokról fokra önként behódoltak az orosz cárnak, hogy cserébe védelmet nyerjenek a keletről fenyegető milita­rista Dzsungáriával szemben. 1853-ban Peremislszkij őrnagy katonai erőd épí­tésére alkalmas helyet keresett csapata számára az immár Oroszország határát képező Tiensan hegység északi lábainál. A Malaja Almatyinkának keresztelt folyócska mentén 700—1000 méter tengerszint feletti magasságban elterülő enyhe lejtésű terep úgy látszik, megnyerte a tetszését, mert már a következő évben megjelentek itt az első katonai barakkok, melyek építéséhez a közel­ben kitermelt faanyagot használták fel. A város egykori katonai telep jellegét ma is őrzi az egy­szerű utcahálózat: a 120 méterenként nyíló É—D irányú utcákat, egy-egy keskenyebb utca közbe­szúrása mellett, pontosan 150 méterenként ke­resztezik a K—Ny irányú proszpektek. A város határőrszerepére utalhatott 1921-ig viselt neve, Vernij is, ami magyarul hűségeset jelent. A te­lepülés helyének kiválasztásában szerepet játsz­hatott az is, hogy a félkörívben magasodó három- négyezres hegyvonulatok, Kazahsztán más terü­leteihez viszonyítva szokatlanul szélcsendessé teszik e vidéket. Ki gondolta volna a száz éve csupán húszezer lelket számláló közösségben, hogy a rossz légkeringés milyen sok bosszúsá­got okoz majd, főleg télidőben, az időközben egy­millióssá duzzadt nagyváros szmoggal viaskodó lakóinak. Pedig a város üde zöld még szeptember végén is. A városatyák ugyanis már a XIX. század het­venes éveiben arra kötelezték a polgárokat, hogy házuk elé két sor fát ültessenek. Minden jel arra vall, hogy a mai építők is tiszteletben tartják ezt az alapelvet. A sok fa mellett kellemes színfoltja a városnak az emeletes házak erkélyein minden­felé látható, ősszel élénk vörös színben pompá­zó vadszőlő. A város névadó gyümölcsét, az al­mát körülbelül száz éve termesztik ezen a tájon. Egy betelepült orosz paraszt csodálkozva tapasz­talta, hogy a Voronyezs környékéről magával hozott facsemeték nagyobb gyümölcsöt terem­nek a havas csúcsok alatt, mint odahaza. Később, ezeknek a fáknak az utódaiból hozták létre, a bennszülött vad fajtákkal való keresztezéssel az aport nevű almafajtát, a helybéliek büszkeségét. Alma-Ata klímáját, eddigi s talán további sorsát is jórészt a nagy tengerszint feletti magasság és a magas hegyek szomszédsága határozza meg. A Malaja Almatyinka mentén, a Medeo-völgyben felfelé haladva akár egyetlen nap alatt is bejár­hatjuk a Kazahsztán területén előforduló éghaj­lati zónák csaknem mindegyikét, a sztyeppétől (500—1000 m), a lomboserdők (1000—1400 m), a tiensanfenyő (1400—2700 m) és a havasi rétek (2700—3500 m) övén keresztül egészen a glecs- cserek és az örök hó birodalmáig (3500 m felett). A hegyek közelsége és a földrengések gyakori­sága olyan állandó veszélyforrás, amit a város lakói nem hagyhatnak figyelmen kívül. A város újkori története vagy féltucat 9-es vagy annál is erősebb földrengésről tudósít, melyek közül az 1887-es teljesen, az 1911-es pedig szinte teljesen lerombolta a települést. A földrengésbiztos épü­letek megjelenése óta azonban az igazi nagy ve­szélyt a gleccserzóna alsó tartományából időről időre lezúduló hatalmas sár- és kőtömegből álló zagyár (arab eredetű szóval: a szel) megújuló támadásai jelentik. A szel létrejöttének általában az az oka, hogy a jégkorszak után zsugorodni kez­dő gleccserek vize csupán kétharmad részben jutott le a völgyekbe. A gleccserekben felhalmo­16

Next

/
Thumbnails
Contents