Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 4. szám
**■ om oko * wmmwwmm ★oa©#©«** „Micsoda emberek ezek az artisták! . .. Például mindjárt a clownok, ezek a roppantul fura tréfacsinálók, kis vörös kezükkel, keskeny cipős apró lábukkal, kúp alakú nemezsüveg alól kikandikáló vörös hajtincseikkel, zagyva beszédükkel, ahogy a kezükön sétálnak, ahogy mindenben megbotolva, ösz- szevissza hadonászva, értelmetlenül és hasztalanul segíteni akarva, ide-oda rohangálnak... vajon ezek a liszt-fehérre púderezett és bolondul kifent pofák — háromszög alakú szemöldök, a vörhenyes szem alatt függőlegesen lefelé szivárgó vonalak, lehetetlen orr, bamba mosolyra fölfelé kunkorodó szájszögletek —, ezek a lárvák, mondom, amelyekkel különben soha elő nem forduló ellentmondásban van pompás kosztümjük — fekete atlasz például, ezüst pillangókkal kihímezve, valóságos gyermekálom —, vajon emberek ezek? ... Nem, nem emberek, hanem különcök, a nevetségességnek rekeszizmokat rengető koboldjai, a képtelenségnek csillogó élettől elkülön- zött szerzetesei, emberből és bohókás művészetből összetett bukfencező hermafroditák." — így beszél a Párizsban fellépő Stoudebecker Cirkusz előadásának láttán Thomas Mann hőse: Félix Krull az Egy szélhámos vallomásaiban. A bohóc egyidős a színjátszással, a színjátszás pedig az öntudatra ébredt emberrel. Kezdetben és még sok évszázadon át nem választható el a mai értelemben vett színész, énekes, táncos és artista tevékenysége. A természeti népek ma ismert játékaiban mindenütt felbukkan a tréfacsináló, a bohóc alakja, aki mintegy groteszk tükörképe, fonákja a szakrális játékok komoly szereplőinek. Ruházata, maszkja rikító. Ilyen például a kongói Muki- sa, aki barna, hálóból készült trikót és fűszoknyát visel, arcát pirosra, fehérre és feketére festi, és gólyalábon jár. A tréfacsináló rendszerint alantas mitológiai személyt vagy szellemalakot ábrázol. A dél-amerikai pueblo indiánok esővarázsló játékaiban is ott találjuk a tréfamestereket, a koenciket. Testük rózsaszínre festett, groteszk álarcot viselnek. Általában tizedmaguk- kal lépnek föl, és a varázslók által előadott kultikus dráma mozdulatait utánozzák és figurázzák ki. E kultikus játékokban már megtalálható a bohóc ősi jellemző és mindmáig alapvető funkciója, a kifigurázás, a paródia. Hasonló feladatot töltenek be a görög szatírjátékokban. Az i. e. IV. században Theszpisz vándortársulata városról városra viszi a nagy tragédia-előadásokat, ugyanakkor mellettük feltűnnek a mulattatók nótái. A felvonulók gúnyos dalokkal, vaskos, sikamlós tréfákkal csúfolják ki áldozatukat, vagyis a nevetségesség sarába rántják ugyanazokat a magatartásokat, amelyeket az imént játszott tragédia dicsőített és magasztalt. A tragédiahősökkel szemben a komédia ábrázolja a köznapi valóságot, az élet vidám költészetét. Az antik komikus színész eszköztára gazdagabb, mint a tragédia hőseié. Nagy pocakot, vastag ülepet és nagy, bőrből készült phalloszt visel. A bőrkötényben, lötyögő saruban idét- lenkedő, csörgőkkel, botokkal felszerelt szatírjátékos már magán viseli a későbbi bohóc külső kellékeit és lelki habitusát is, amely mindmáig jellemzi. A mítoszparódiák bárhol felállítható emelvény-színpadán táncolták mezítláb az akrobatikus elemeket tartalmazó kordaxot. A táncosok jellegzetes figurája a kopasz komikus színész, amelynek figuráját sok korabeli tera- kotta és egyéb kisplasztikái alkotás őrizte meg számunkra. Az ógörög hagyomány az itáliai színjátszásban él tovább. Bizonyságul szolgálnak erre a régészeti kutatások során talált phlüakeszvázák, amelyek pocakos, nagy fenekű, phallosszal felszerelt torz alakjait könnyűszerrel azonosíthatjuk az egykori görög bohózatok figuráival. Horatius szerint a F. Fellini: Bohócok, 1970 Lovas bohócok A Fratellini-cirkusz plakátja, 1930 32
