Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)

1983 / 2. szám

A hagyományos paraszti kultúra meglehetősen zárt rendszerében élő fiatalok akkor számítottak teljes jogú felnőttnek, ha már el tudták végezni a felnőtt ember munkáját. A lányoknak kellett tudni főzni, kenyeret sütni, a legényeknek kaszálni, aratni, s mindezt a felnőtt munkavégzésének hatékonyságával. Az érett korba lépés társadalmi elismerését némely vidéken avatási szokások szentesítették. Ezután a fiatal már a nagyleányok, legények csoportjába tartozott. A nemek szerint elkülönülő csoportok szervezték a társas életet, biztosították a lehetőséget a szokások, az illendő magatartás elsajátítására, s egyben társadalmi kontrollt, biztonságot is jelentettek.

A fiatalok mindennapjait is a rendszeres munka töltötte ki, mint bármely korosztályét. Az emberi élet e legszebbnek tartott éveiben bizonyos megkülönböztetett, kiváltságos helyzetet biztosított számukra a család és a társadalom. Az öltözet szépsége, gazdagsága, díszessége ennél a korosztálynál volt a legfeltűnőbb. A régi parasztviseletek harmonikus kompozíciója, nemes arányai, s az ezekhez illő kissé ünnepélyes, komoly magatartás valóban nagyon széppé tette a falusi leányok megjelenését, csoportos vonulását, olyanná, amelyre nemcsak a falubeliek figyeltek fel, hanem a falusi társadalmakon kívül állók is. Sok festmény tanúsítja, hogy a művészek sem tudták kivonni magukat az élmény hatása alól. Legnagyobb kiváltságuk azonban az volt, hogy a szabad idő fogalmát nem vagy alig ismerő paraszti társadalom biztosította a fiatalok számára az ismerkedéshez, a kapcsolatok elmélyítéséhez, a pórválasztáshoz szükséges időt és alkalmat. A nagylányok már nem legénykortársaikkal barátkoztak. A két-három évvel idősebb legények társaságát keresték, azok közeledését fogadták el. Az ismeretségek megkötésére, egymás megfigyelésére főleg a munkaalkalmak szolgáltak. Aratásnál, cséplésnél, kapálásnál vagy szénagyűjtéskor egymás közelében, társaságában lehettek leányok és legények, néhány munkát pedig eleve úgy szerveztek meg, hogy a fiatalok számára minél kellemesebb együtt tartózkodást s egyben szórakozást is nyújtson. Ilyen volt az ősszel rövid ideig tartó szőlőpásztorkodás: a szőlőbe csoportosan kivonult lányok kereplőrecsegtetéssel védték az érőfélben lévő termést a madarak kártételétől, nappal. Az őket ilyenkor felkereső legénycsoporttal együtt daloltak, s annak tagjai közül választották meg éjszakai szomszédjukat a „hálótanyára": a választott botjára húzták a magukkal vitt tojásos perecet. A kukoricafosztás, vagy, mint Arany János írta, a „tengerihántás" még a jövendő házasságkötés megjósolásóra is alkalmat adott:

„Ki először piros csőt lel,

Lakodalma lesz az ősszel" ...

Legnagyobb társaséleti jelentősége a fonónak volt. A falusi lányok nagy többségének téli estéi a fonóban teltek mindaddig, míg ki nem ment a divatból a kendertermelés, s a szösz házilag való megfonása. A lányok saját kelengyéjükhöz készítették a fonalat. Sok kis faluban századunk közepe tájáig megmaradt a fonás szokása s a vele járó fonóélet. A fonó népszerűségére vall, hogy olyan községben is tartottak fonót, ahol már nem is fontak. Itt kézimunkázással foglalkoztak, de a fonó szokásrendjét egyébként nagyjából megtartották.

Fonó céljaira szobát béreltek az egymás közelében lakó leányok, a téli időszakra. Itt fontak délutánonként, esténként, egészen tavaszig, amikorra fel kellett fonniok a család kenderének rájuk eső részét. A legények estefelé érkeztek a fonóba, nagy nótaszóval. Ettől kezdve a munka nem folyt olyan fegyelmezetten, mint addig. Ellenben néhány kedves szokást gyakoroltak, ami a lányok- legények kapcsolatát egyengette. A legények a számukra kedves leány mellett igyekeztek elhelyezkedni. Ha a lány leejtette az orsót, csókkal kellett kiváltania. A munkát énekes, mondókás

LEGSZEBB

ÉVEI

társas játékokkal váltogatták, e játékok ugyanúgy, mint sok, a fonóban énekelt dal, a leányokat és legényeket „párosította” egymással, s az érintetteknek ezt meg kellett köszönniök. De folyt itt mesélés és balladaéneklés is, s az érdekes, kalandos vagy megható történetek együttes átélése is közelebb hozta egymáshoz a fiatalokat. A fonóban e közjátékok ellenére nem volt lényegtelen a munka eredményessége sem, hiszen a keveset végző lányt tréfás formában kigúnyolták.

Az egyházi ünnepek sora is számos alkalmat nyújtott a találkozásra, együttes időtöltésre, az érzelmek felkeltésére és kinyilvánítására. Az ünnepi dramatikus szokások, amelyekben a serdülők számára megtisztelő volt a részvétel, a felnőtt legények, lányok számára az udvarlás, a párválasztás fontos alkalma volt. A lányok a legények általi karácsonyi „megéneklése”, a karácsony másnapi bál, a farsangi maskarások jelenetei a fonóban, a húsvéti locsolás, a májusfaállítás, a pünkösdi ladikázós és más hasonlók a kapcsolatok kialakulását és megszilárdulását segítették. Gesztusra gesztus, ajándékra ajándék volt a válasz. Ha a legény a lányt bálba hívta, az bokrétával díszítette fel a kalapját vagy hajtókáját, s hímzett zsebkendőt adott. Az ajándék zsebkendőt a lány gondozta: ünnepek előtt elkérte, s kimosva adta vissza. A legény szalagot, édességet, mézeskalács szívet ajándékozott. Egy-egy színvallási alkalom elmulasztása megszakította a sort:

„Nem táncoltattál farsangba,

Nem önthetsz meg húsvétra.”

Ha azonban megöntötte, a legszebb hímes tojás volt a jutalma. Következő lépésként a legény májusfát állított: feldíszített zöld ágat a kerítésre, vagy éppen májusi kosarat, virágot ajándékozott. A legértékesebb ajándék a legény keze munkája volt. Tárgyakat készített, amelyeket a lány használhatott a munkájához. A díszítmények kifejezték a legény érzelmeit, akár leányt-legényt ábrázoló páros jelenettel, madáralakkal, virágdíszítéssel, akár csak a lány nevének, monogramjának felírásával. Kapatisztító, mosósulyok, mángorlófa, faragott guzsaly, díszes gereblye, evező szerepelt az ajándékok között. Amikor a lány használta az ajándékba kapott tárgyakat, ezzel kifejezte a közösség előtt a legénnyel való kölcsönös jó viszonyát.

A legények eljárhattak a leányos házakhoz az úgynevezett „legényes estéken”. Eleinte csoportosan vagy legalábbis kettesével mentek. A család és a lány magatartása befolyásolta, ki legyen az, aki majd egyedül is eljárogat, s a lány „szeretője" lesz. A lányos házakon látszott az átlagosnál szebb, gondosabban megtartott rend. Az ablakban, a kiskertben virág, bent a házban pedig a nagy tisztaság hirdette, hogy itt eladó lány lakik. A legényes esték kedden, csütörtökön, esetleg szombaton voltak. Más napokon a házhoz járást szigorúan büntették: a pénteki látogatónak hagymát csempésztek a zsebébe. A látogató legény bejöhetett a szobába, leülhetett beszélgetni a családi asztal mellé, olykor magában is maradhatott a lánnyal, sőt régebben szűrébe, gubájába is takarta, ha már biztosak voltak egymás érzéseiben. Gyakoribb szokás szerint azonban csak akkor maradhattak kettesben, amikor a lány kikísérte a legényt. Ilyenkor az anyja leste, nem marad-e túl sokáig a lány, s időnként valami zajkeltéssel figyelmeztette a fiatalokat.

Az udvarlás nem vezetett mindig házasságkötéshez. A parasztcsaládokban a házasságkötés sokkal jelentősebb meghatározója volt a jövendőbeli anyagi életszintnek, semhogy azt csupán az érzelmekre, rokonszenvre alapozhatták volna. Ennek ellenére elismerték a fiatalság jogát az érzelmekben gazdag kapcsolathoz, de sok szerelmi kapcsolat szakadt meg, mihelyt házasságkötésre került volna a sor. A jövendő házastársat gyakran a szülők választották számukra, s minthogy egzisztenciájuk az ő kezükben volt, el is szakíto £