Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 3. szám
ka, az alumínium sisak és páncél a gyalogság harcmodorát változtatja meg. A hadijóslatok többsége nem valósult meg, az alumínium nem jutott központi szerephez az első világháborúban. Az írás azonban rendkívül fontos tényt világít meg: az új anyag, az új technika önmagában nem emberellenes, csak az ember teheti azzá. A technika megkezdte diadalmas előretörését. Megjelentek a közlekedésben az egyre fantaszti- kusabb találmányok, az egysínű, függő- és fogaskerekű vasutak, a kerek és a hullámmozgást kiegyenlítő hajótest, a két- és hároméltű járművek, pedomotorok és vízi velocipédek, vitorlás kocsik és automobilok, új rendszerű léggömbök, léghajók, légi halak és a repülőgép. Hatalmas gőzkalapácsok, emelő- és kotrógépek, új hidak, alagutak és csatornák, száz tonnás ágyúk és távcsőóriások kápráztatták el a közönséget. A mindennapi életbe is betört a technika: megszületett többek között a villanyfény, a seprőpótló gép, a telefon, a dajkáló masina, az önműködő tűzoltó készülék, a varrógép. Megtörténnek az első nagy vasúti katasztrófák, hídösszeomlások, hajóelsüly- lyedések és gyári robbanások, lezuhannak az első léghajók. Az új technika soha nem ismert rohamtempóban hódítja meg a nagyvárosokat, tör be a gyártelepekre, s kizökkenései újabb és újabb embertömegeket fenyegetnek. De riasztóan hat a munkáskezek gépekkel való helyettesítése, az egész termelési mechanizmus meg-megakadása. Nem véletlen hát, hogy egyre több írásban bukkan fel a technika lehetőségeitől megszédült, néha őrült, máskor gonosz, romboló ember képe. Pallos Árpád Utazás a repülőgépen című írásának hőse (Ország-Világ, 1902) az Aestilon nevű szuper-léghajóba kerül álmában. Az alumínium testű, acélszárnyú léghajó „irtózatos sebességgel”, alig két óra alatt teszi meg a Budapest-Párizs közötti távot. A sebességtől megittasult gépésznek azonban még ez sem elég: a végsőkig hajszolt repülő szerkezet szárnyai a levegőben letörnek, s a léghajó nekirepül az Eiffel-toronynak. A borzalmas szerencsétlenségtől csak az menti meg hősünket, hogy felébred. Hasonlóan hátborzongató kalandba keveredik Remellay Gusztáv Léghajózás egy őrülttel című „emlékiratának” főszereplője (Ifjúság Lapja, 1864). Egyik felszállása alkalmával váratlanul egzaltált külsejű fiatal férfi ugrik be a léghajó kabinjába. Miközben módszeresen mindent kidobál az egyre gyorsabban emelkedő kosárból, elmondja élete nagy tragédiáját: olyan léghajót talált fel, amely képes egv egész hadsereget ágyústól, lovastól, mindenestől a felhőkbe ragadni, és a megfelelő helyre szállítani. A hálátlan társadalom azonban nem értékeli, ezért elhatározta, hogy a tudomány mártírja lesz, ezzel kiveti magát a gépből - légutazónk pedig szerencsésen megmenekül. Tárcanovellák, elbeszélések, kisregények és tanulmányok jelzik a századvég polgárának félelmeit, jövőbe vetített rettegését, s ugyanakkor elragad- tatottságát és elfogódottságát a technika csodái és szinte korlátlan lehetőségei előtt. URBAN LÁSZLÓ TÁKOS és CSARODA A naményi hídon a Tisza széles ezüst szalagja fölött áthaladva a nyíri homokdombok után új világ fogad. Szép időben kéklő dombok keretezik a kökénybokrokkal, holt medrekkel szabdalt és erdőkkel tűzdelt tájat. Kevés maradt meg abból a kétszáz év előtti tájból, mikor még Rákóczi munkácsi várából kinézve a Tiszáig összefüggő erdőséget látott, melyben itt-ott húzódott meg egy kis irtványfalu. Tákos is, Csaroda is ilyen volt. Tákos különösen szegény volt. Templomát egy régebbi helyén csak fából és sárból a maga keze munkájával tudta felépíteni, s azt sem egyszerre, mert ezen a vidéken minden falu kevés kivétellel abból építkezett. A legújabb időkig nem is volt módja újat építeni. És ez lett az utókor szerencséje: megmaradt számunkra a XVIII, századi beregi falunak az álma, ahogy a virágos mező pompáját felvitte temploma mennyezetére. A belső tér, ha csak nyomokban, de megőrizte a történelmi valóságot is, a kis templom szerény védelmi erősség jellegét. Az eltűnt palánkon belül már nem domborodnak sírok, szép régi, kissé előbbre álló, bástyaszerü fatornyát meghamisította a háború utáni átalakítás. A toronyból figyelték egykor a határt, az utakat, s végszükségben a falakon belül kerestek menedéket. Teljes igénytelenségében is érdekes elegy ez az épület. Vannak benne középkori kövületek, keletelés, sokszögű záródás. A Mátyás-palota márványkazettáinak emléke felfedezhető itt. Tudta-e vajon az asztalos-festő, hogy azt utánozza, mikor S alakú vonásait odahúzta a kazetta belső tükréhez? És miért érezte kötelességének, hogy minden kazettára más és más mintát rajzoljon, ahogy azt a XV. században megkövetelték? Középkori mércével dús fantáziájú művész volt Lándor Ferenc asztalos, aki 1766-ban festette a mennyezetre ezeket a csokrokat, füzéreket, melyek az elszürkült kék festék következtében ma sejtelmes arany fényben sugárzódnak. Ugyanakkor a középkori míves mester saját korának, a rokokónak a gyermeke is. Mária Terézia idejében a rajzolatok már nem akarnak tanítani, mint Csengeren, Csen- gersimán vagy Gyügyén, a középkori freskók szerény utódjaként. Nincsenek idézetek, tanmesék, szimbólumok. Egyetlen szándéka, hogy szemet gyönyörködtető legyen. A szószék kivételével a bútorzat ugyancsak Lándor Ferenc munkája. Összhatásában együtt él az egész belső tér, szegényesen, de a népmesék üdeségének, bájos naivságának varázsával. (1982 október elején az Országos Műemléki Felügyelőség a deszkamennyezetet restaurálás céljából lebontotta.) Csaroda csak két kilométerrel van odébb, gyalog egy félórás séta a fák lombjain keresztül ható toronysisak tűje irányában. Ez az épület már a népmesék uraságainak a temploma. Háromnak a nyomát is megtaláljuk benne. Az építtető XIII. századi nemesúr az északi diadalív falán káprázatos drágakövekkel, gazdagon hímzett ruhában ajánlja gyermekeit a Szent család védelmébe. Egy másik nevet a diadalív felirata hirdet: osztopáni Pernyeszy Gábor. A harmadik: Rhédey Ferenc epitáfiuma szerényen húzódik meg a karzat alatt. A templomhajó keskeny ablakai, dísztelensége, különösen délnyugat felől nézve, arról árulkodik, hogy talán nem is templom ez, hanem erődítmény. A képzeletben felvillan, hogy hajdanában milyen szép szu- székok lehettek a kenyérnek, szalonnának, melyet a falu népe vitt magával,
