Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)

1983 / 3. szám

CSENGŐ Ha a hangot csupán mint fizikai jelenséget kí­vánjuk megérteni, akkor is legalább három rész­jelenséget kell ismernünk, ezek: a hangkeltés, a hang terjedése és a hang érzékelése. Ekkor még semmit sem tudunk arról, hogyan válik a fizikai rezgés hangélménnyé. Arról nem is beszélve, hogy a hangélményből hogyan lesz esztétikai, pszicho­lógiai - zenei élmény. Ha tehát a hangszerekkel, kialakulásukkal, történetükkel foglalkozunk, a fi­zika, az orvostudomány, a lélektan, a néprajz, a történelem és az akusztika szempontjai fonódnak össze. A „hangkeltő eszköz" valamilyen periodi­kus „zavart" hoz létre a levegőben, s ez longitu­dinális hullám formájában terjed tova, míg el nem érkezik fülünkhöz is. A periodikus zavar a fizika nyelvén rezgés, melynek közegben való „szétterjedése" a hullám. A hullámok és a rezgé­sek leírására szolgál a frekvencia vagy rezgés­szám. Ezen azt a számot értjük, amely megmu­tatja, hogy a zavar hányszor ismétlődik másod­percenként. Ha vízszintesen satuba fogjuk egy vé­kony acéllemez egyik végét, és a másik végét megpendítjük, a megpendített vég mozgása rez­gőmozgás. A legmélyebb és a legmagasabb pont között a mozgás mindaddig folytatódik, míg ener­giaveszteség miatt teljesen meg nem áll. Egy rez­gésnek azt tekintjük, amíg a rezgő vég a leg­mélyebb és a legmagasabb pont közötti utat két­szer teszi meg. Ahány ilyen kétszeres befutás kö­vetkezik be másodpercenként, annyi a rezgés frekvenciája. A közegben minden rezgés egy hullámot hoz lét­re. A transzverzális hullám egy hullámhegyből és egy hullámvölgyből áll. A longitudinális hullám (mint a hanghullám a levegőben) a közeg egy sűrűsödéséből és egy ritkulásából áll. A sűrűsö­dési pontban a közeg sűrűsége és légnyomása megnő, a ritkulási pontokon csökken. Egy hullám hossza a hullámhossz. A hullámkeltő rezgés egyensúlyi és egyik szélső helyzete közötti távol­ság a rezgés amplitúdója vagy tágassága. A hul­lám amplitúdóján a hegy magasságát, illetve a völgy mélységét értjük. A rezgő test frekvenciája és a közegben kialakult hullám hossza között egy­értelmű kapcsolat, úgynevezett fordított arányos­ES A TÖBBIEK ság van. Ha a rezgés frekvenciája két, három, négyszeresére növekszik, a hullámhossz felére, harmadára, negyedére csökken. Vagyis a frekven­cia és a hullámhossz szorzata állandó szám, ez a hanghullám terjedési sebessége. Amikor a han­gok magasságáról beszélünk, éppen a hullám­hossz, azaz frekvencia szerint állítjuk sorba a hangokat. A nagyobb frekvencia magasabb, a ki­sebb mélyebb hangnak felel meg. Az egészséges emberi fül kb. 20 Hz és 19 000 Hz rezgésszám között érzékeli a hangokat. Az élet­korral elsősorban az észlelhetőség felső határa csökken. A zenei élmény létrejöttében döntő sze­rephez jut a hangok egymás után következése. Az egyes zenei kultúrákra jellemző, hogy milyen frek­venciaarányok szólalnak meg. Két megszólaló hang frekvenciaarányát hangköznek nevezzük. A 2 : 1 arányú hangköz az oktáv. A mi zenei kul­túránk nyolc részre osztja a 2 : 1 hangközt. A harmonikus rezgések és a hatásukra kialakuló hullámok, a hangok még nem komponálhatok ze­névé. E „tiszta" hangok színtelenek. A hangsze­rek hangja azonban „színes". A hangszín azt je­lenti, hogy az egyes hangszereken megszólaltatott „azonos” hangot fülünk nem érzi azonosnak, be­hunyt szemmel is meg tudjuk mondani, hogy he­gedű, fuvola vagy zongora hangját halljuk. En­nek elméleti magyarázatát Fourier francia mate­matikus munkássága óta ismerjük. Nem minden „zavar" harmonikus rezgés, és nem minden zavar hoz létre olyan szabályos hullámokat, amelyeket a matematika nyelvén színuszhullámnak nevezünk. De minden periodikus rezgésről kimutatható, hogy sok szabályos színuszrezgésből áll, melyből az „alaphang" szól leghangosabban. Az alaphang hullámhosszát nevezzük a hang hullámhosszának. Az alaphanghoz keverednek a meghatározott törvényszerűség szerint egyre rövidebb hullám- hosszú felhangok, azaz felharmonikusok. Ezek ösz- szessége adja az alaphang színét. A gépzene nemcsak azért kevésbé élvezetes, mint az élő ze­ne, mert a technika szűkebb hangfrekvencia-tar- tomány átvitelére képes, mint amit hallani tu­dunk. Az átvitt frekvenciákból is levágja a na­gyobb frekvenciájú felharmonikusokat, így defor­málja a hangok színét. A hangátvitel-technika egyik fő törekvése, hogy a nagy frekvenciákat (amelyek már élő hangban sem hallhatók) is rög­zítse. Az európaitól eltérő zenei kultúrák nemcsak ab­ban különböznek, hogy az 1:2 frekvenciaközt nyolc részre osztják-e vagy sem, hanem ez szá­mos formai és tartalmi jegyben is kifejeződik. Ezt jelzik a formában, hangzásban és funkcióban erősen eltérő hangszerek is. Az idiofón hangsze­rek az európai zenében többnyire alárendelt sze­repet kapnak a zenekarokban. Szinte ugyanez mondható el a nem idiofón, de csupán egy vagy néhány hang megszólaltatására alkalmas ütő­hangszerekről. A tágabb értelemben vett ütő­hangszerek (ütött idiofónok, membrafónok vagy más család tagjai) már fontos szerepet töltenek be az ősi ázsiai zenében, sokszor rájuk bízzák a dallam vezetését. De mivel ezek a hangszerek jobbára csak egy hang megszólaltatására képe­sek, ezért más-más hangra hangolt darabjaiból olyan sorozatokat készítettek, amelyek az adott zenei kultúra elfogadott skálatörvényei szerint ösz- szefüggő dallamok lejátszására alkalmasak. En­nek megfelelően az ütött hangszerek megszólal- tatási módja is eltért attól, amit mi tartunk ter­mészetesnek. Az ősi hagyomány azt diktálta, hogy a ritmust s így a hang tartamát sem szabad meg­határozni, megkötni. A teljes dallam lejátszására alkalmas ütőhang­szer-sorozatok hangolása óriási feladatot jelen­tett a korabeli hangszerkészítőknek. Empirikus alapon ugyan, de minden darabot előre meg kel­lett tervezni. Utólagos korrekcióra alig-alig volt lehetőség. Érthető tehát, hogy egy skála azon hangja, amelyhez a többit viszonyítani lehet és az ezt megszólaltató kő, gong vagy harang igen in

Next

/
Thumbnails
Contents