Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
munkák elosztása, az átvonuló török—tatár hadak élelmezésének megszervezése, felelt az adók befizetéséért, s igyekezett megvédeni a közösséget a különféle zaklatásoktól. Jelentőségét nagyban növelte a földesúri fennhatóság gyengülése, mivel a nemesség és a vármegyei szervezet a Felvidékre s a meg nem szállt területekre menekült. A közvetlen földesúri befolyás nagyarányú csökkenését jól példázza a Háromváros bírósága, mely a „fogadott bírák" rendszerével (bármelyik feddhetetlen életű polgárt megválaszthatták bírónak) az igazságszolgáltatást szinte néptörvényszékké alakította át. Ezek a XVI—XVII. században kialakult társadalmigazdasági viszonyok adták a Háromváros népművészetének kereteit, és sok szálon beleszóltak alakulásába is. A fejlett külterjes állattartás és kereskedelem olyan módosabb gazdaréteg kialakulásával járt együtt, amely közvetlen tárgyi környezetét is igényesebben igyekezett kialakítani. Ezen igények kielégítői elsősorban a különböző céhekbe szerveződött iparosok voltak. A mezővárosi népművészet legjellegzetesebb darabjai, a díszes subák, takácsszőttesek vagy az ékes kovácsmunkák az ő készítményeik. A mód felett való cifrál- kodás azonban sohasem volt jellemző városainkban, mert tiltotta ezt a puritán elveket valló református egyház, de tiltotta a célszerű gazdálkodásra törekvő Magisztrátus is. Számos rendelet tiltja, elsősorban az alsóbb társadalmi rétegeknek a hivalkodó ruhadarabok viseletét. 1702-ben elrendelik: „Valamely szolgáló bársony brémet és arany csipkét kíván bérében avagy arany szél vagy arany brémet, mind kicsapattassék a városból és az ki megígéri is vegye el méltó büntetését". Az 1652-es kecskeméti zsinat pedig a prédikátorokat a gombos mente, a nőket a csizma viselésétől tiltja el. A tiltó rendelkezések ismételt megújítása azonban azt is bizonyítja, hogy azokat nemigen tartották be, s a díszes népművészeti tárgyak, viseleti darabok hol búvópatak-szerűen, hol nyíltan jelentek meg, s váltak a mezővárosi tárgyi kultúra részeivé. A mezővárosi népművészet leglátványosabb, legszembetűnőbb ága a viselet volt. A szűcsök, szűrszabók, csizmadiák, gombkötők, szabók, kalaposok készítményei közül még ma is a legismertebb a korábban általánosan hordott, nagy hírű kecskeméti suba. Mindegyikük valóságos szűcsremek a tömör, zölddel hímzett válltányérba mintázott színes tulipán- vagy rózsamotívumaival, a szálirhákon végigfutó apróbb virágaival. Azt mondták, hogy ha a suba kivarrásában a vörös szín uralkodott, akkor kállomistás, ha pedig a kék és a sárga, akkor pápistás. Az 1559-ben alakult szűcscéh - a második legrégebbi kecskeméti céh — kései utódai még az 1920-as években is eljártak hímzett subáikkal a környék vásáraira. A XVII—XVI11. századi népviselet több eleme azonban napjainkra szinte nyomtalanul eltűnt, emléküket csak a régi írások őrzik. Például a korabeli női viseletben dívó gazdagon hímzett kézelőét, melyet pántlikával erősítettek az ingujjhoz. Ez az ing a finom gyolcsból vagy vászonból készült ingváll, melynek nyakkivágását külön ráerősíthető fodorral takarták el. Sokszor az ing ujja s a hímzett karhossza is különálló darab volt, és hogy a fércelést elfedjék, színes szalagokból álló csokrot, váII- hegyet erősítettek rá. Különleges ruhadarab a török eredetű kürdi, mely az általában béleletlen női mellény megfelelője volt. A különböző anyagokból készült szoknya, kötő, csizma természetesen éppúgy a női viselet része volt, mint az ezüst tűkkel felerősített párta. A nők derekát bársonyból készült, gyöngyökkel, ezüstdíszekkel kirakott pártaöv ékesítette, mellyel sok esetben a férfiak is felövezték magukat. „Attyokról maradt parta üv legyen az anyoké" — írja egy örökösödési perben született határozat. A XVII. századi, ezüstgombokkal ellátott mentés, dolmányos férfiviseletet a XIX. századra a kék posztóból készült kis- és nagymándli váltotta fel. Különösen a kecskeméti gazdák, de még inkább a pásztorok révén maradt fenn még a XX. század elejére is a férfiviselet másik típusa, melyre a bőgatya és a borjúszájú ing volt a jellemző. Ennek fontos kiegészítője a gatyamadzag, s ha szerelmi zálogul szolgált, akkor díszesen ki is hímezték. 1727-ben például: „Horpasz Sára jegykendőt és czifra gatyamadzagot varratott Sakai Miklósnak”. A szegényebbek viseletéről szólva XVII—XVI11. századi forrásaink még egy régies ruhadarabról emlékeznek meg, a bőrnadrágról, azaz sa Iává rí ról, mely „bő, nadrágformára magok által összevarrt és szőrével kifordított juhbőr". A Háromváros takácscéhei a háztartásban használatos különféle textíliákat állították elő, az ágybéli ruháktól kezdve az abroszokig és törülközőkig. A XIX. század folyamán azonban egyre jobban tért hódítanak a gyári termékek, a textilipar anyagai, és így a takácsszőtteseket is felváltják a kékfestő anyagok. Nagyarányú lehetett a cserépedényekkel való kereskedés is, amit a háztartásokból múzeumi gyujRézcsat, Kecskemét, 1850 k. Csinvágó, Kecskemét, 179ó 4
