Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
SZáZfiDFORBüLÓR szedőgépek feltalálása és elterjedése, karöltve a könyvkötés gépesítésével és az addig szinte uralkodó fa- és rézmetszet helyébe lépő mechanikai reprodukciós eljárások döntően megváltoztatták a nyomdászatot. Megbomlott a könyvkészítés megszokott kézműves egyensúlya, kezdetét vette az ipari tömegkönyv korszaka. A nyomdász már csak részmunkát végzett, a könyvkészítés egészét már nem tekinthette át. A technikai változások sokasága a könyvművészetben is éreztette hatását. Az előző időszak csúcsát jelentő klasszicista könyvet a díszítmények mellőzése, a szimmetrikusan komponált címlap, a könyvoldalak szigorú szerkezeti felépítése, a betűk vonalvastagságán alapuló tipográfiai ritmus, a szedés arányossága, valamint a könyvtest kivitelezéséhez hasonlóan egyszerű, visszafogott díszítésű kötés jellemezte. Az új technikai vívmányok áradatában ezek az eredmények szinte mind megsemmisültek, elveszett a betűképek és a szedéstükör karaktere, helyettük előregyártott, sokszorosított díszítmények jelentek meg a könyvlapokon és a kötésen egyaránt. Hazai nyomdászati fejlődésünk - ha bizonyos késéssel is - követte az európait. Döntő hatást gyakorolt a fejlődésre az 1872-es ipartörvény, mely a nyomdászatot szabad iparrá nyilvánította. Ez a rendelkezés előmozdította a tőke beáramlását a nyomdaiparba, számos új vállalkozás létrejöttét segítette, ugyanakkor a szakképzetlen tulajdonosok bekerülésével a készülő könyvek művészi, minőségi színvonalromlását okozta - a könyvkiadás fő hajtóereje hazánkban is a profit lett. Kialakultak a nagy részvénytársaságok: Athenaeum (1868), Franklin Társulat (1873), Pallas (1884), Singer és Wolfner (1885), Révai Testvérek (1895). Létrejöttek a nyomdászok segély- és szakegyletei, szakfolyóiratok jelentek meg, megindult a szakképzés is. A századfordulóra a magyar nyomdászat szakmailag és technikailag felnőtté vált. A múlt század második felében a magyar könyv- és nyomdaművészetet a stíluspluralizmus, a historizáló irányzatok egymás mellett élése jellemezte. A nyolcvanas években az úgynevezett „építészeti" stílus volt az irányadó. Ennek jegyében minden szövegoldalt zárt keretbe foglaltak, ezen belül a szövegképet közép- tengelyre komponálták. A kereteket túlnyomórészt különféle stilusú építészeti elemekből állították össze. A címszedésben az 1878-ban keletkezett „lipcsei" szabály volt a mérvadó, melynek lényege, hogy három egymást követő sornak rövid—hosszúrövid vagy hosszú-rövid-hosszú sorrendben kellett következnie. Lépcsőzetes vagy tölcsér alakú címszedést ez a nyomdászszabály nem tűrt meg. A kilencvenes évekkel beköszöntő stílus a „szabad irány”. Ez megszüntette a sorok középtengelyben való elhelyezését, s a jobbra és balra eltolt sorok által kialakított üres felületeket könnyed diszitőelemekkel töltötte ki. Ekkor újították fel az iniciálék alkalmazását is. A millennium körüli évek a „díszművek" jegyében teltek el. Ezek a könyvek általában a tőkeerős nagyvállalatok gondozásában láttak napvilágot, de jónéhány kisebb kiadó és nyomda is jelentetett meg diszkiadásokat. Erről az időszakról írt Sztrakoniczky Károly, a Magyar Iparművészet című folyóirat szakírója: „A magyar könyvcsinálás terén dühöngtek a selyemutánzatok, a préselt domborművek, a díszkiadások szörnyetege, s mindez az Ízléstelen, merev, hazug ragyogás, amelytől az igazságot és művészetet szerető ember egyaránt undorodott. Ebben az időben a kedves és szeretni való könyv csak az idegen volt. Az angol és német kiadócégek alkotásai úgy hatottak ránk, mint egy kedves, őszinte szó, amelyre szívesen, a megértés jóakaratával hallgat az ember." Valóban, a századforduló könyvművészetére a legnagyobb hatást az Angliából kiinduló preraf- faelita mozgalom és az osztrák- német szecesszió gyakorolta. E két rokon művészeti mozgalom hazánkban sokszor egymásba olvadó hatása alatt dolgozó nyomdászok, grafikusok kezéből kerültek ki századunk elején olyan alkotások, melyek könyvművészetünk történetében meghatározó jelentőségűek. A korszak kiemelkedően szép könyvei általában egyes kis műhelyekben vagy szorosabb-lazább kapcsolatban álló alkotócsoportokhoz kötődnek, bár ekkor már a nagyvállalatok kiadványai között is egyre nagyobb számban találhatunk művészi igényességgel készült müveket. Mégis a legfontosabb könyvműhelyek a Nyugat Kiadó, a Kner és a Tevan Könyvnyomda, valamint a kiadóhoz nem kapcsolódó Gödöllői Művésztelep voltak. Ugyanakkor lehetőséghez jutott többek között a sokoldalú iró-építész Kós Károly is, aki a pre- raffaeliták kézművességhez közelálló könyvművészetének hatására készítette első írásművét az erdélyi (kalotaszegi) népművészet tiszta forrásából merítve. Az „Attila királyról ének” a Magyar Iparművészet külön- számaként jelent meg, 1909-ben. Bár Kós törekvésének számottevő követői nem akadtak, a kézzel irt és rajzolt, szövegét, tipográfiáját, grafikáját tekintve egységes művészi koncepció alapján készült dekoratív kötet a magyar bibliofilia egyik becses darabja lett. Hasonló szellemben éltek és alkottak a Gödöllői Művésztelep tagjai. A korszak legszebb gyermekkönyveit illusztrálták a népi ornamentika és a népi gyermekjátékok forma- és színvilágának átfogalmazott felhasználásával. A gödöllőiek két vezető mestere: Kőrösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor illusztrációival jelent meg Koronghi Lippich Elek verseskötete. A könyv, a gyenge versek ellenére is figyelmet érdemel, egységes tipográfiai és grafikai megoldása, a vonalak hajlékonyságára és dekorativitására épülő illusztrációk légies szépsége miatt. A Nyugat Kiadó vezető könyvterve- zöje a németes képzettségű Falus Elek volt, aki az új betűtípusok, tipográfiai elgondolások és hatalmas anyagismeret alapján tervezte a magyar népi díszítőművészet motívumkincsére épülő, elegáns antikva betűket felvonultató, dekoratív szecesz- sziós címlapjait. A Nyugat könyvművész gárdájához tartozott még a sokoldalú Kozma Lajos és az íróköltő-festő Lesznai Anna is. A Nyugat-könyvek címlapjain jelentkező eredmények a könyvek belsejében sajnos nem folytatódtak, a gyakori nyomdaváltozás következtében a belső tipográfia és a papir minősége sok kivánnivalót hagyott maga után. Korukon túlmutató jelentőségre tett szert könyvművészetünkben az ekkortájt alapított két vidéki kisüzem; a békéscsabai Tevan és a gyomai Kner műhely. A békéscsabai nyomda az alapitó fia, Tevan Andor irányítása alatt vált a magyar könyv- kultúra egyik bölcsőjévé. A bécsi szecesszión nevelkedett Tevan mintaképei az Insel Verlag kiadványai voltak. Ez ihlette a jellegzetes formátumú és borítójú Tevan Könyvtár megtervezésére és megindítására (1912). De a műhely művészi és bibliofil jelentőségét leginkább az 1913- ban meginduló amatőr sorozat alapozta meg. A Tevan Kiadó könyvein a tulajdonos mellett Major Henrik, Divéky József, Kolozsváry Sándor tipográfiai, grafikai ízlése, tudása tükröződik. Az egész életét, tehetségét könyv- művészetünk, könyvkultúránk felvirágoztatására szentelő Kner Imre életművének csak első szakasza kapcsolódik a szecesszióhoz. Kner csak a maradandó értékeket választotta ki az irányzatból, s már a tizes évek második felében feltűnnek könyvein a tiszta, tipográfiai hatásra épülő törekvések. A gyomai műhely tervezői közül a legfontosabbak: Kner Imre, Kozma Lajos, Geiger Richárd, Divéky József és Lesznai Anna voltak. A magas szintű irányítás alatt álló nyomdából kikerülő könyvek anyagminősége, kiváló minőségű papírja, erőteljes betűtípusai, az egyedi ornamensek és könyvdiszek harmóniája, szigorú tipográfiája és nagyon gondos, kézműipari igényes- ségű kivitelezésük miatt nemcsak e korszak magyar, de az egyetemes könyvművészetnek is örökbecsű darabjai. A századforduló erősen heterogén, sokszínű korszaka volt könyv- művészetünknek. Legjobb könyvké- szitőinek munkássága során e kor szép magyar könyve európai rangot vivott ki magának, s ezzel teret nyitott a további fejlődés számára. LENCSÓ LÁSZLÓ 13
