Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
Sok írott és tárgyi emlék tanúskodik arról, hogy az ezüst a legrégebben ismert és felhasznált fémek közé tartozik. Joggal feltételezzük, hogy regisztrált történelmi emlékeinknél is sokkal régebbi. Homérosz írja az Iliászban: „Jött Hodiosz meg Episztrophosz és a halizon népet / távol ezüsttermő Alübéból hozta magával.” Alübe, a mai Szíria ezüstbányái és kincsei valóban megérdemelték Homérosz figyelmét, méltán számítottak a leggazdagabb ókori ezüstforrásnak. Szíria mellett Kis-Azsia, Mezopotámia és Irán ezüstje játszott fontos szerepet az ókorban. Az itt élő népek használták az ezüstöt először csereeszközként, majd pénzként. A korabeli feljegyzésekből azt is megtudjuk, hogy egy-egy győztes hadjárat után mennyi ezüst cserélt gazdát. A perzsa birodalomnak évente mintegy 40 000 talentomnyi ezüstöt fizettek hűbéresei. A spanyol hódítás mohósága viszonylag kevés arany és ezüstmunkát hagyott meg az utókornak az amerikai kontinensen egykor virágzó kultúrák kincsekből. Amit találtak, beolvasztották. Ami mégis fennmaradt, arról vall, hogy például az időszámításunk előtti V. században, Peruban már sokféle technikával tették alkalmassá az ezüstöt ékszerek készítésére, illetve a használati eszközök díszítésére. Ismerték a hidegkalapálást, a faalapra préselést, trébelést, a cizellálást, a beágyazást és a forrasztást is. Az ezüstöt és az aranyat rézlapok, réztárgyak bevonására is használták. Kína aranyban és ezüstben szegény ország, ötvös- művészete mégis páratlanul szép ezüstékszerekkel, használati és rituális eszközökkel dicsekedhet. A legrégibb kínai ezüsttárgyakat egyszerűség és mértéktartás jellemzi. Később, a mandzsu Csing dinasztia idején azonban a tárgyak készítéséhez felhasznált ezüst mennyisége növekedett, s a díszítések is gazdagodtak. Őseink is minden bizonynyal Ázsiából, az őshazából hozták magukkal az ezüst ismeretét és megmunkálásának fogásait. A finnugor nyelvekben szereplő „azves”, „ezis”, „av- zist", „avzeste” szavak is ezt látszanak igazolni. Ami Európát illeti, mai tudásunk szerint a legrégibb ezüstbányák valószínűleg az Athénhoz tartozó Laurion hegyi lelőhelyek voltak. Ezek gazdag ezüstkészletei azonban az időszámításunk utáni első századra már kiapadtak. Az időszámítás utáni idők Európájának legfontosabb ezüstbányái az Ibériai-félszigeten voltak. Ezeket a bányákat korábban már a föníciaiak is művelték. Tudjuk például, hogy az újkarthógói ezüstbányák virágzása idején 40 000 embert alkalmaztak. Tirol, Csehország, Szászország a középkor nagy európai ezüst-központjai, továbbá hazánkban Selmec-, Körmöc- és Besztercebánya már a tatárjárást megelőző időkben európahírű ezüstbányákat művelt. Az Újvilág páratlan gazdagságú bányáinak feltárása egyre jobban háttérbe szorította az európai ezüstbányászatot. A XIX. század végén sorra bezárták az egykor fontos lelőhelyek táróit. Az amerikai kontinens gazdag mexikói ezüstbányái mellett már a XVIII, században jelentősen csökkent az európai és ázsiai termelés jelentősége. Később a mexikói bányák is szegénynek bizonyultak Peru, Bolívia és Chile ezüstkincséhez képest. Az utolsók között lépett az amerikai kontinens nagy ezüsttermelői sorába az Egyesült Államok, a XIX. század második felében. Kalifornia, Nevada,Arizona legendás hírű bányái bizonyították a Föld méhének mérhetetlen gazdagságát. A századfordulón pedig Ausztrália hívta fel magára a figyelmet, minden addiginál jelentősebb termelésével. A XIX. század végén az ezüst értéke egyre ingadozóbbá vált, s az aranyhoz képest csökkent. Ez bizonytalanná tette azt, hogy továbbra is célszerű-e pénzek, értékérmek anyagaként felhasználni. Pedig az ezüst ilyen formájában már az időszámítás előtti IX—Vili. században létezett. Az i. e. VII. századi perzsa és eginai pénzérmék a MENTIS bécsi éremgyűjtemény legbecsesebb darabjai. A rómaiak első ezüst dinárjai a pun háborút megelőző évekből kelteződnek. Az első hazai ezüstérmek pedig I. Béla idejéből valók. Kereskedelmi használatban volt például a XIII. században a cseh grosszus pragensis (a garas őse) és a XVI. században a joachimsthali taler (a tallér őse). A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a gyakorlati felhasználás mellett a szépérzék igényelte a legtöbb ezüstöt, pompás és viharos századokat túlélő alkotásainak megteremtéséhez. Az 1867-es párizsi világkiállításon feltűnést keltett az i. e. XVII. századból való egyiptomi királyi sírkincs, melynek számos ezüst darabja tanúskodik arról, hogy készítői már kiforrott ízlést és fejlett technikát örököltek. A kairói múzeumban öt olyan ezüstedényt őriznek, amelyeket Tell-el-Tmai- ban találtak; a motívumkincs összehasonlító művészettörténeti elemzése kétségtelenné teszi, hogy a nemzeti dinasztiákat megelőző korban készültek. Az iparművészet története néhány páratlanul szép ezüstlelet-együttest is számon tart. Az ilyen együttesek azonban nagyon ritkák. A háborúk nem sokra becsülték eleink gazdag fantáziáját és ügyes kezét. Rengeteg arany és ezüsttárgy esett áldozatul a beolvasztásoknak. Ezért különösen értékes például a hildesheimi ezüstlelet. Ez az időszámítás utáni első században készült. A lelet mintegy hetven darabból áll, asztali és konyhaeszközök, patenák, urnák, medencék. Gazdag, de mértéktartó formaviláguk mesteri kezekről tanúskodik. A lelet minden darabjába beverték súlyát is. A fémek fehér királynőjének előfordulása többnyire elsődleges. Sokszor úgynevezett utánzó alakban fordul elő. Ezek szélsőségesen deformált ezüstkristályok fantasztikus illeszkedésű halmazai, melyek páfrány, moha és más formákba rendeződnek. Megolvasztott állapotban (de szilárdan is) rendkívüli fényű lágy, fehér fém. Gyakorlati felhasználását a legújabb időkben, minden más fémet felülmúló hő- és elektromosságvezető képessége szabja meg. A kémiai folyamatokban mutatott rezisztenciáját nemesfém volta magyarázza, bár az aranynál kevésbé ellenálló. A kéntartalmú ételektől vagy levegőn az ezüst kénvegyületének létrejötte miatt megbámulnák, megfeketednek az ezüsttárgyak. Pénzek, ékszerek, használati tárgyak készítéséhez tehát ötvözni kell az ezüstöt. Az ezüst ötvözetei közül a réz—ezüst öntvények a legfontosabbak. A pénzként használt ezüst ötvözőeleme is a réz volt; szigorú szabványok írták elő a különböző értékű érmék ezrelékes összetételét. Ha bizonyos ezreléknél magasabb az ötvözet réztartalma, az fehérből vörösesbe hajló színű. Ilyenkor kénsavas felületi maratással végzik el a legfelső rétegek rézszegényítését. A kénsav kioldja az ötvöző réz egy részét a felületből. Az aprócska „csalás" azonban hamarosan kiderül, mert a használat során kopó tárgy mélyebb, rézben gazdagabb rétegei hamarosan előtűnnek. Az előnyös tulajdonságok lényegi csökkenéséhez nem vezet, de a kellemetlen elszíneződést megszünteti, ha a magas réztartalom helyett rezet és cinket együtt használnak ötvözés céljára. Ezüst ékszerek készítésénél gyakori a kadmiummal való ötvözés, amely a fehér szín és a csillogás károsítása nélkül javítja a mechanikai tulajdonságokat. Bizonyos, alumíniumból és ezüstből álló öntvények olyan előnyös mechanikai tulajdonságokkal rendelkeznek, melyek kések, rugók készítésére teszik alkalmassá. A nagy keménységű platina-ezüst—réz ötvözeteket régebben tollhegy készítésére is használták. Minden korban nagy mennyiségű ezüstöt használtak a különféle anyagokból készült tárgyak bevonására. A korabeli szakkönyvek megismertetnek bennünket a száraz és nedves ezüstözés eljárásaival: „a tűzben való ezüstözés ... ehhez használják az ezüstfoncsort, melyet sárgarézdrót kefével kennek az ezüstözendő fémtárgy fölszínére, ezután a tárgyat vörös melegig izzítják. Az izzítás következtében a kéneső (higany) elszáll és az ezüst finom rétegben a tárgyon marad. E műveletet többször ismételve tetszés szerint, vastag bevonatot kapunk.” A hideg ezüstözéshez ezüstöző pasztát használtak. Ennek összetétele: ezüstklo- rid, konyhasó, hamuzsír, iszapolt kréta. Ezeket kevés vízzel péppé gyúrták, és többször átkenték vele az ezüstözendő felületet. Az ezüst halogén elemekkel alkotott vegyületei - az ezüstklorid, ezüstbromid és ezüstjodid — fényérzékenyek. Fény hatására elbomlanak, és finom eloszlású ezüst válik ki belőlük. E tulajdonságukat használják fel a fotografálásban. Másfél évszázad óta egyre több ilyen ezüstvegyületet igényel a filmek, fotópapírok gyártása. A fotózásban vegyületei útján szolgálja a kép alkotását az ezüst; elemi állapotban pedig közvetlenül, mint
