Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 1. szám
Heltai Jenő a XIX. század legrosszabb költője címmel illette a századvégi Budapest egyik nevezetes és jellegzetes figuráját, a zsinóros dolmányban, árvalányhajas kalapban, kezében fokossal járó Hazafi Veray János vándorköltöt. A hajdani igricek, vándorlantosok kései utódjának érezte magát, akinek nehézkes, kinrimes klapanciáit nemcsak korában idézgették és derültek rajta, hanem néhány sora ma is közszájon forog, mint az „ellenköltészet” példája. Hazafi Verayt eredetileg Vevera Jánosnak hívták, 1846-ban - 145 éve - született, egyik versének tanúsága szerint Szolnok megyében. Önmagát szerényen csak a „haza koszorús vándorlantosa”-ként emlegette. A „költői véna” már akkor fölbuzgott benne, amikor még levélhordóként Nagykárolyban a Magyar Királyi Posta szolgálatában állott, ugyanis a küldeményeket kézbesítéskor egy-egy vers kíséretében nyújtotta át az illetékesnek. Ha a „nagysága" nyitott ajtót, akkor így szólt: „Kezeit csókolom, hoztam a leveletl Nyilván a nagyságos úrtól, Leljen benne édes üzeneteket.” Készenlétben volt az illő szöveg akkor is, ha a szobalánynak adta át a katona udvarló levelét: „Hej csókom-fittyom leányasszony, Másra senkire se hallgasson! A pletykából semmi haszon. A káplár úr a kaszárnyában A hü szerelemmel van egy erányban.” így szórakoztatta egy ideig a nagykárolyiakat, majd egy szép napon otthagyta polgári foglalkozását, és feljött Pestre. Itt aztán a fent leirt regényes öltözékben árusította színes papírra nyomtatott költeményeit. Új lakóhelye nagyon megnyerte tetszését, és ezért majd minden versében foglalkozott a korabeli főváros szépségével. Már Pestre érkeztekor imigyen köszöntötte álmai városát: „Budapestre megérkeztem Sok szép mindenben részt vettem. Magas, szép Gellérthegyre felmentem, Budapestet onnan figyelembe vettem. Olyan kitűnő onnan, ha az ember látja, Szép hazánk fővárosának talán nincs is párja, Büszke lehet rá minden hazafi, Ki hazája sorsát szivén viseli.” Hazafi Veray költeményeiben sokszor felbukkan egy-egy pesti épület, tér vagy utca. Az állandóan rögtönzött versekben beszélő költőt, aki minden jelesebb esemény színhelyén megjelent, az Iparcsarnok megnyitása alkalmából a rendőrök vissza- szoritották a bejárattól. Ekkor született a később szállóigévé lett versikéje: „Nem vagyunk mi gyáva barmok, Dőljön rád az Iparcsarnok.” Meg kell jegyezni, hogy Hazafi Veray nem húzta meg magát még mecénásainál sem, mert ha például soványabb kosztot raktak eléje, máris készen állt a rigmus: „Itt van már a leves, de a tészta benne kévés." A rátarti rímfaragó mindenkor vigyázott a becsületére, könyöradományt nem fogadott el, viszont a befolyt pénzből jótékony célokra is áldozott. Verseit rendszerint a következő szöveggel propagálta harsogva: „Az én versem nem drága, Égy picula, fél picula az ára. Felülfizetéseket el nem fogadok, Ettől mindig óvakodok. Nyomtatási dijon kívül, Nem a magam javára, Hanem jótékony czélra. Ezen verseim tiszta jövedelmének egy része az Arrogante francia szerencsétleneknek lesz szánva És a napilapokban nyugtázva. Fáradhatatlan Hazai Veray János, a jótékonyság nemes barátja, az elnyomorodottak és szü- kölködők pártfogója és igazi hazafi." A versben emlitett Arrogante elsüllyedt francia hajó volt, és az áldozatok hozzátartozói részére gyűjtöttek még Magyarországon is. A költő jótékonykodásai mellett is szépen keresett versei eladásával. Jövedelméből házat, telket vásárolt magának, s egy társasutazással Párizsba is el■7Q
