Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 1. szám
székesegyházban és az udvarnál egyaránt nagy sikerrel énekeltem a szoprán szólamot 18 éves koromig, amikor végül elvesztettem a hangom. Nyolc teljes évig kellett ezután a fiatalság tanításából szűkösen tengődnöm.” Szerencsés véletleneknek köszönhetően kerül végül 1761-ben az Esterházy-udvarhoz, ahol csaknem három évtizeden át élt — szolgálatban. Alárendelt viszonyát szerződése is jelzi: .....a másodkarmester alárendeltjeivel egyetemben mindig uniformisban tartozik megjelenni; gondoskodjék továbbá arról is, hogy nemcsak ő maga, hanem mind a hatáskörébe tartozók is mindig tisztán, az előírásnak megfelelően, fehér harisnyában, tiszta fehérneműben, rizsporosan, copffal vagy vendéghajjal, de minden esetre egyöntetűen mutatkozzanak ... naponta délelőtt és délután megjelenik az előszobában és megtudakolja a zenélésre vonatkozó hercegi parancsot...” Mindezt azonban nem vették túl szigorúan, továbbá a kötöttségek mégiscsak gondtalan zenei tevékenységet tettek lehetővé: kitűnő zenekar, operaegyüttes állt rendelkezésére, és a ma már egyetlen zeneszerző számára sem kínálkozó „próbalehetőségek”. Abban a korban a zeneszerzők e kötöttsége végülis inspirálóan hatott alkotómunkájukra. Haydn 1776 és 1790 között nem kevesebb, mint 90 olasz és német operát mutatott be az eszterházi színpadon. S emellett maradt még ideje a komponálásra is. Műveit tanulmányozva úgy tűnik, hogy „eseménytelen” élete olykor viharokba került. Megjelennek a túlfeszülő energiájú, szenvedélyes moll-epizódok, illetve teljes művek. Igazi Sturm und Drang periódus figyelhető meg például 1766 és 1774 között. Létrejöttéhez objektív és szubjektív okok egyaránt hozzájárulhattak. Bizonyos, hogy a „derűs alkotó évek” egy része válságokban is bővelkedett. Később, 1790-ben ezt már egyértelműen fogalmazta meg: „A jelenlegi felsőbbség részéről sok bosszantás jut osztályrészemül, amiről azonban hallgatnom kell... Mégiscsak szomorú mindig rabszolgának lenni, de hát — a Gondviselés akarja így. Szegény ördög vagyok! Mindig sok munkától gyötörten, igen kevés szabad idővel. Barátok? mit is beszélek — egy igazi? hisz egyáltalán nincsenek már igazi barátok!” Az addigi életmóddal való szakításhoz hozzájárult Esterházy Miklós herceg halála. Utóda, Esterházy Antal nem zenekedvelő, feloszlatja a zenekart és az operát. Haydnnek továbbra is gondtalan életet biztosít — immár kötelezettségek nélkül. Haydn azonban menekül — még a holmiját is hátra hagyja —, először Bécsbe, majd 58 évesen, Londonba. „Az én beszédemet megérti az egész világ” — biztatja önmagát és környezetét. 1790 és 1795 között két hosszabb londoni „turnét” tesz: valósággal kitágul körülötte és benne a világ, ünnepük, műveiért versengenek. „Megérkezésem nagy feltűnést keltett városszerte. Három napig tele voltak velem az újságok. Mindenki meg akar ismerkedni velem. Már hatszor kellett vendégségbe mennem, és ha akarnám, minden napra akadna meghívásom ...” Haydn józan gondolkodásmódja nemcsak abból látható, ahogy korábbi kötöttségeit fokozatosan lazította, de abból is, hogy műveit szerte a világba szétküldte, „árulta”, vagyis mindig tudatában volt azok földi javakra is fordítható értékeinek. Ez az egyenes, előítéletmentes látásmód jellemezte őt a nagyvilágba kilépéskor is. Nem kábította el a látványos siker, a látottakról, tapasztaltakról is mértéktartóan vélekedett. Például a Covent Garden- ről: „A színház nagyon sötét és piszkos. Majdnem akkora, mint a bécsi Hoftheater. Az erkélyen helyet foglaló köznép valamennyi színházban nagyon szemtelen. Nyakló nélkül hangoskodik, ismételtet vagy nem ismételtet kedve szerint...” A londoni utaknak köszönhetően született Haydn két nagyszabású oratóriuma: az Évszakok és a Teremtés, részben Hándel-mintá- ra. Odahaza valósággal a zene fejedelmeként tisztelik. Megélhetési gondjai öregkorában sincsenek, jórészt már Bécsben él. Ám erejének rohamos csökkenése aggasztotta: „Azt bánom csak, hogy magas korom és hanyatló szellemi erőm miatt a munkának csupán töredékét tudom elvégezni. A világ ugyan naponta dicsőíti legutóbbi műveim tü- zét, de senki sem hiszi, mindez mennyi fáradságomba és erőfeszítésembe kerül. Vannak napok, amikor gyenge emlékezetem és elkín- zott idegeim állapota olyannyira rosszabbodik, hogy valósággal búskomorságba esem, s utána napokig képtelen vagyok akárcsak egyetlen ötletet is kitalálni, mígnem a Gondviselés bátorítására ismét a zongorához ülök és kaparászni kezdek rajta ...” Végül Kodály Zoltán egy kevéssé ismert írásából idézünk, mely minden szokványos „méltatásnál” világosabban fogalmazza meg Haydn korunkban is érvényes gondolatait: .....ő volt az első, aki „all’ongarese” feliratú darabjaival világszerte hirdette, hogy itt egy sajátos, minden mástól elütő zenei kifejezésmód él... ő volt az első, aki a zene egy arisztokratikus korszaka után a nép hangját szólaltatta meg, maga-teremtette magasrendű műformákban, ö nem a kevés hozzáértőnek írt, hanem mindenkinek. Egyik kéziratában kijavít néhány ütemet, indoklásul megjegyzi: „Ez csak igen tanult füleknek való volt” ... Hány mai szerző okulhatna Haydn megjegyzésén, ha csak érdekes zene helyett megpróbálna nagy gondolatot közérthető nyelven kifejezni. Ez pedig Haydn számára nemcsak stíluskérdés volt, hanem a művészet céljáról vallott felfogásából következik... Az emberiség jótevője akart lenni. Ezt a célját el is érte. Alig volt a világon szerző, aki a lefolyt 200 év alatt több embernek szerzett gyönyörűséget és vigasztalást. Halála óta sok új divat, irány, stílus merült fel a zenében. Nagy alkotók is jöttek, remekművek születtek. Mindez Haydnnak nem ártott. Művei legjava ma is oly friss, mintha tegnap írták volna. Nélküle nem lehet szimfonikus és kamarazene műsor. Zenéje hármas értelemben demokratikus. Először, mert a nép hangján szól. Aztán törekszik arra, hogy mindenki megértse... Végül újra megvalósítja a szólamok egyenrangúságát...” JUHÁSZ ELŐD 97
