Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 4. szám
hegyek öltenek. Ez utóbbi magasság viszont a földrajzi helyzettől függően más és más, értéke pedig a sarkoktól az Egyenlítő felé haladva növekszik. Dél-Norvégia hegyei már 700 méter fölött kopárak, a Kárpátokban 1700-1900 méteren húzódik az erdőhatár, a Himalája déli lejtőin az összefüggő erdőségek 3300 méterig kúsznak fel. A hőmérséklet csökkenéséhez igazodó függőleges övezetesség, a természetes és termesztett növényzet emeletes rendszere minden hegység jellemző egyéni adata. 1500 méteren, ahol az Alpokban elmaradoznak a gabonaföldek, Dél- Mexikó hegyeiben kávéültetvények díszlenek, 1700 méteren az Alpokban már alig hoz termést a burgonya, Mexikóban banánt érlel a hegy, s 2000 méter körül, ahol az Alpokban a havasi legelőket már csak néhány lucfenyő tarkítja, almát szednek a mexikói parasztok. A magashegységek jellegzetes, éles, csipkézett formáikat a földtörténet közelmúltjában lezajlott, mintegy tíz-tizenötezer éve véget ért jégkor során nyerték el. Az eljegesedések idején az állandó hóhatár a mainál jóval alacsonyabban húzódott. A télen felgyülemlett hótakarót a hűvös nyár napsütése nem tudta elolvasztani, s az újra- újrafagyó hó jéggé csontosodott. A jégsapkás csúcsok felől lomha jégfolyók, gleccserek indultak lefelé a völgyekbe. A Kárpátok legmagasabb hegységeiben, mint a Magas-Tátra, a Radnai-, a Fogarasi-havasok, a jégbirodalomnak már csak nyomaival: kimélyített U keresztmetszetű glecs- cservölgyekkel, feltorlaszolt morénasáncokkal, jégkarcos sziklafalakkal találkozunk. Európában az Alpok, a Pireneusok, a skandináv hegyek máig sem szabadultak meg a jégpáncél súlyától, glecs- csereik azonban eltörpülnek a belső-ázsiai magashegységek, vagy Alaszka 70—100 km hosszú jégfolyamóriásai mögött. A zord, felhőkbe rejtező magashegységek, amelyekben a sok és jórészt hó formájában érkező csapadék, a rövid nyár, a rossz talajú meredek lejtők alig-alig kedveztek a megtelepedésnek, és sokáig különös, ellenőrizhetetlen hitelű események színterét jelentették. Az Innsbrucker Wochenblatt 1802-ben azzal riogatta olvasóit, hogy a havasokban „a parasztok egy edényből esznek a medvékkel, gyerekeik farkasokon lovagolnak, a pásztorok pedig elejtett vadak bundáját öltik magukra". De vajon nem az rejtőzött-e az ilyen híresztelések mögött, amit később Kós Károly így fogalmazott meg: „Talán azért is nem szeretnek minket a völgyi emberek, mert az ember nem szereti, ha a feje felett valami ösmeretlenséget tud?" Az „ösmeretlenség" végképp csak a századunkban meggyorsult út- és vasútépítkezések nyomán oszlott szét. Már ahol nagyobb építkezésekre lehetőség nyílt. Az Ibériai-félsziget nyakán bástyaként magasodó, kultúrákat, népeket egymástól elválasztó, Európa egyik legrégebbi, máig változatlan futású államhatárát hordozó Pireneusokon napjainkban sem vezet át fontosabb nemzetközi út. A hágókkal sűrűn szabdalt Alpokban viszont az autóutak, vasútvonalak évezredes csapásokat, egykoron Hannibál és Nagy Károly seregei által taposott ösvényeket követnek, a vándort a középkor óta szállással, szerény élelemmel fogadó, viharok idején szüntelen harangzúgással irányt mutató kolostorok, menedékházak mellett vezetnek. A forgalmas hágók közelsége a hegységek lábánál jelentős városokat hívott életre. A településföldrajz hágó-kapuváros névvel illeti ezeket a városokat, ahol a hágóút előtt megpihentek az átutazók, itt fogadtak hegyi vezetőt, málhás állatot, s az amúgy is átrakodásra késztetett kereskedők kiteregették portékáikat. A Brenner-hágó két oldalán például ez virágoztatta fel Innsbruckot és Bolzanót. Bent a hegyek között nagyobb település már csak elvétve akad. A sudár, egyenes törzsű fenyvesek övébe érve a hegylábi városok kőházait a gerendákból rótt boronaházak váltják fel. A hegyvilág zord tele ellen a Pire- neusok-beli települések a süvítő szeleket megtörő zegzugos utcákkal, hátukat egymásnak vető, szinte összebújó, apróablakos házakkal védekeznek. Ezek éles ellentétei az erdélyi Gyalui-havasok románok lakta, több tízkilométeres átmérőjű „falvai", amelyek egymás mellé települő, földekkel övezett magános majorságokból nőttek össze laza szerkezetű halmaztelepüléssé. Az állandóan lakott települések felső határa többnyire a földművelés magaslati határvonalához igazodik. Erdélyben az 1400 méteren fekvő, újabban kaolinbányászata révén fejlődésnek indult Hargitafürdő a legmagasabb egész évben lakott település. Az Alpok egyes völgyeiben a gabonaföldek s velük a falvak 1600—1700 méterig nyomulnak fel. A parasztok a meredek hegyoldalon (ahol a helybéliek szerint a tyúkok is hágóvasat viselnek) nem vetik, hanem kis bottal ültetik a magvakat a sovány talajú földbe. Az Alpok legmagasabban fekvő települése a 2126 méteren épült, pár házból álló svájci Juf község. A legek listáját azonban egy tibeti és egy bolíviai bányásztelepülés vezeti, amelyek lakói 5000, illetve 5300 méter magassághoz akklimatizálódtak. Az ember által birtokba vett hegységi területek az állandóan lakott települések szintjénél jóval magasabbra nyúlnak. Hiszen ezek fölött kezdődik a magashegységi gazdálkodás legfontosabb ágának, a havasi pásztorkodásnak birodalma. Ahol a svájci pásztorok szerint háromnegyed év tél és egynegyed év hideg váltja egymást, amire szinte szó szerint rímel a székely pásztor mondása: ehelyt kilenc hónap hideg, s három se meleg. A szigorú környezet régtől fogva az egymásra utaltságra rendezkedett be. Ebben gyökerezik a székelyföldi havascsere rendszere, amely az egyes falvaknak, falurészeknek időről időre azonos minőségű legelőt juttatott, az alpesi gyepek sok helyütt elterjedt közösségi tulajdona, a megállapodás, amely a Pireneusokban a déli, spanyol oldal pásztorainak lehetővé tette a dúsabb füvű franciaországi lejtők használatát. A havasi pásztorkodás félszilaj tartást jelent. A télen istállóban, - takarmányon tartott állatokat a hóolvadást és a havasi gyep sarjadását követve, tavasz végén hajtják fel a magaslati legelőkre, s az őszre forduló idő beköszöntével terelik ismét a völgybe. A nyájak, csordák nagyságának nem a nyáron bő legelőt nyújtó havasi rétek, hanem a télire összegyűjthető takarmány mennyisége szabott határt. A kasza középkori feltalálása ezért jelentett forradalmi eseményt a havasi pásztorkodás történetében. Az évszázados tapasztalat az állatok vonulásának időpontját szinte menetrendszerűen rögzítette. Erdélyben Szent György napjától, április 24-től legeltek az állatok a havasi karám, az esztena környékén, amely Szent Mihály napján, szeptember 29-én „szakadt fel”, ahogy arrafelé mondják; a juhokat, a teheneket, a ménest ekkor terelték vissza a völgyi faluba. Az Alpokban a völgyi falu és a havasi legelő közé gyakran a tavaszi legelő lépcsője is beékelődik. Május utolsó hetétől közel egy hónapig ezen, a falvaknál négy-ötszáz méterrel magasabban fekvő területen tartják az állatokat, itt szoktatják őket legelőre, s várják be a havasi legelők kizöldülését. A tavaszi legelők mellett, a völgyi falu ellenpárjaként felépített, iskolával, kápolnával rendelkező szállásfalu néhány hétig az egész közösségnek otthont nyújt. Innen már csak a falu alkalmazásában álló pásztorok indulnak tovább az almra, ahol a közös tulajdonban lévő, 80—200 állatot tápláló legelők mellett kisebb, egy-egy család birtokát képező, négy-hat jószágot eltartó területek is akadnak. Szeptember—október fordulóján, amikor az almon reggelenként már vékony hóréteg fedi a hegyoldalt, a jussát követelő tél elől visszahúzódnak a völgybe. Az erdőhatár és a kopár szikla havas régiói között az almok határozzák meg a hegység képét. A szélvédett mélyedéseket kereső, alapként kőből, följebb fából emelt pásztorkunyhók, az almhütték, a domborzat futását kihangsúlyozó, fatörzsekből ácsolt kerítések, a hegyi kaszálóréten gyűjtött, száradásra felaggatott széna, mint megannyi ősi tájelem, elválaszthatatlanul része a természeti környezetnek. Az almgazdálkodás, a hozzá kapcsolódó szerény méretű völgyi földművelés a fő közlekedési utóktól távol eső alpesi völgyekben napjainkig életben tartotta az önellátó gazdálkodást. A falvak kicsiny, érintetlen stílusú román és gótikus templomai azt is elárulják, hogy a pósztorkodás korábban sem tartozott a közösségnek jelentősebb felvirágzást nyújtó gazdálkodási ágai közé. A hagyományos élet kereteit újabban egyre jobban feszegeti az elvándorlás. Egyre több az elhagyott a|m, a beomlott tetejű pásztorszállás, az évek óta nem vágott, elvadult kaszálórét. Az almgaz- daság gyors visszaszorulását ötletes gépesítéssel: hegyi patakok hajtotta fejőgépekkel, teherhordó kötélpályákkal, tejvezeték-rendszerekkel igyekeznek meggátolni. Fennmaradásának végső záloga azonban az, hogy a havasok világában nincs egyéb, a táj adottságait ily mértékben hasznosító gazdálkodás. így a magashegységek megszokott képe még sokáig változatlan marad. NEMERKÉNYI ANTAL
