Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
A Hídavatás Zichy szemével elbeszélve: bárdokhoz készült kép. Montgomery lovagtermében, középen a hívatlanul előálló harmadik bárdot látjuk, akinek záró szavaira a jobb oldalt ülő király kiadja a rettenetes parancsot, s a kép bal szélét már a tűz- halálba menő énekesek kavargó együttese zárja le. A képet egy jobbról balra tartó áramlat fogja egységbe, melynek kiindulópontja a király előre mutató karja, ezt erősíti fel a jelenetet kifigurázó bohóc kinyújtott lába, végpontja pedig a bal oldali ifjú bárd a képen kívülre néző tekintete. A walesi bárdok életkori szélsőségeket mutató csoportja a nemzethalál vízióját vetíti elénk, míg a két pólus közt hátul ülő férfiak, „a vendég vélsz urak" mintha a passzív rezisztenciába merült magyar nemességet szimbolizálnák. Ha a bárdok csoportját összevetjük az urát hűségesen szolgáló és oda nem illő ízetlenséggel mulattató udvari bolonddal, kibomlik a ballada egy újabb szála: a művész és a hatalom viszonyának minden korban izgalmas problematikája. Macpherson zseniális világcsalása, a skót hősi népeposz-hamisítás Európa- szerte divatba hozta a skót balladát. E hatás alól Arany sem tudta magát kivonni. Az 1855-ben keletkezett Bor vitézen kívül a kései Tengerihántás, a történeti tárgyú balladák közül pedig az Éjféli párbaj és a Tetemre hívás mutatja a skót ballada hatását. A romantikus feldolgozásnak megfelelően a Tetemre híváshoz készült illusztráció is mintha egy múlt század közepi színházi jelenetet ábrázolna. A kép minden részlete: a behúzott kárpitok, a hatalmas gyertyák komoran ünnepélyes fénye, a falra vetülő kereszt, az éppen megtébolyodó leány, a megtört apa, és a „sebből pirosán buzgó vér" egyaránt romantikus hatáselem. Az elemek tobzódása azonban kioltja egymást: s a jelenet mai szemmel már komikus hatást kelt. A kísérteties-homályos Bor vitéz és az Éjféli párbaj mellett kellemes színfoltként hat a víg ballada: a Pázmán lovag. A hozzá tartozó illusztráció ennek megfelelően köny- nyedebb, grafikusabb. Az egyik karton a Visegrádon pihenő királyi udvart ábrázolja. A képen látható mulatozó társaság minden tagja egyénített, s a ballada többi illusztrációjában hajlamuknak megfelelően reagálnak a pillanatnyi helyzetre. A kép legkülönösebb részlete maga a király. Egyértelműen Mátyásra, az igazságosztó álruhás népmeséi király alakjára ismerhetünk benne. A hagyomány szerint a ballada történeti magja nem Mátyással, hanem Nagy Lajossal esett meg. Azért lényeges ez, mert minősíti a királyt is, Pázmánt is. Ami az Anjou-korban halálos bűnnek számított (a ház ifjú úrnőjétől csókot lopni), az a reneszánszban bocsánatos vétséggé szelídült. Arany a hetvenes évek vége felé egyre komoruló költői világképének jellegzetes műve a Hídavatás. Lá- tomásos költészet, az ossziáni romantika utolsó hajtása, ugyanakkor nagyvárosi költészetünk bevezetője, egyben a századforduló halállírájának nyitánya ez a mű. A Mar- git-híd lábánál kavargó Duna tükrében valójában a századvég szecesz- sziós életérzését látjuk meg. A festő ezúttal más látószögbe helyezte a költő témáját. Nem az ifjú szemszögéből látjuk a hídavató haláltáncot, hanem a Duna, a víz síkjából. Ezáltal a látvány izgalmasabbá, borzongatóbbá, de szebbé is válik. Amint az alakok átlépnek a híd korlátján, megkülönböztetett térbe jutnak, amelynek más a fénytörése, mértéke. A víz habjaiból kiemelkedők egyike-másika antik szépségideáit formáz. Ez a csoport nem visszataszító, hídra kapaszkodó eltökéltségük miatt inkább tiszteletet parancsoló. S mikor az alakokról újra az egészre téved tekintetünk, egy gigantikus emberőrlő malmot, riasztó víziót látunk az új híd oldalán. MARAI BOTOND 27
