Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 2. szám
„Ismerik ugye az arany és az ezüst ragyogó szépségét, a drágakövek, a rubin és a gyémánt káprázatos csillogását - de mi ez a tűz fényéhez és szépségéhez képest..Ezek Faraday lelkes szavai, egy tudo- mánynépszerüsiiö előadáson hangzottak el. Tűz. Láng. Égés... Mi is a tűz, a láng, amely az ember fantáziáját időtlen idők óta izgatja, és hol tudományos vizsgálódásra, hol művészeti alkotásokra sarkallja? Az ember és a tűz kapcsolata a történelem előtti időkbe vezet. Számos szerző számos elképzelését irta le, hogyan is kerülhetett kapcsolatba az ember a természetes tűzzel (villámsújtotta fa, perzselő hőség okozta erdőtűz), és hogyan juthatott el odáig, hogy használja, sőt elő is állítsa a tüzet. Minden ilyen történetnek lehet igazságmagva, de teljességében mégis ismeretlen előttünk az út a tűznek kiszolgáltatott embertől a tüzet használó emberig. A tudományos igénnyel fellépő leírásoknál azonban sokszor többet jelentenek számunkra azok a mondák, legendák, amelyek arról szólnak, hogyan is jutott az ember a tűz birtokába. A görög mondavilág szerint: „lapetosz feleségül vette el Okeanosznak széplábú lányát, Klümenét... És szült is Klümené hőslelkű gyermeket, Atlaszt, Szülte Menoitiosz óriást és ő szülte Prométheuszt” Prométheusz, a titán, az irigy Zeusz akarata ellenére ellopta az égből a tüzet, és megajándékozta vele az emberiséget. Zeuszt „... megint megcsalta derék fia lapetosznak, mert kinemalvó tűz lángját, mely messze világit, rejtve husáng szárába, kilopta." Zeusz haragja a titán és a tűzzel megajándékozott emberek ellen fordult. Az embereket Pandára kezével büntette, akinek kíváncsisága fáradtságot, betegséget és sok más gyötrő rosszat zúdított az emberiségre. Prométheuszt pedig „durva bilincscsel oszlop törzséhez szorosan láncolta - kötötte, s ellene szélesszárnyú saskeselyüt is uszított, hogy máján lakmározzék, mely éjszaka mindig annyit nő, mennyit napközben a sas harapott ki.” Gyanítjuk - s erre régészeti leletek és ősi ábrázolások jelei is jogosítanak minket -, hogy az összedörzsölt fadarabok fellobbanó lángja volt az első mesterségesen előállított tűz. A barlangokban vagy kiugró sziklák védelme alatt fellobbanó tüzek fénye azután nemcsak a civilizáció útjaira világított, de az emberi értelemben is gyökeres változásokat hozott. A tűz átalakította az ember táplálkozását. Ez az átalakulás vezetett oda is, hogy a táplálkozás nem csupán az élet fenntartásának eszköze maradt, hanem élvezetté, sokszor szertartássá nőtt az ember életében, A tűz tette lehetővé a fémek érceikből való előállítását is. A fémek megjelenése pedig az emberiség életében történelmi, civilizációs és kulturális korszakváltást jelentett. Elég a bronzkor, vaskor megjelölésekre utalnunk. Sajnálatos, hogy a fémek feldolgozása az ember életében az egyre veszélyesebb fegyverek megjelenésével is járt. Ugyanakkor tálat, amforát, vázát és téglát éget az ember a tűz segítségével, és ezzel a tevékenységgel, a legősibb ipar termékeivel alakította át környezetét. Az ércekből kiolvadó fém, a tűzben megszilárduló szépmívü agyagmécses vagy a pirosra sült állathús mást is jelentett, mint az emberi életforma átalakulását. A fémeszközt vagy agyagkorsót formáló kéz az emberi tudatot is gazdagította. A gazdagabb tudat, a finomodó szépérzék és az egyre sokoldalúbb emberi tevékenység pedig visszahatott a technikai fejlődésre, s e kölcsönhatás során lett egyre bensőségesebb a kapcsolat az ember és a tűz között. Ami a kapcsolat bensőséges voltát illeti, ennek számos vadhajtását is ismerjük. Az eleven ember erőszakos megégetése vagy az „önként” vállalt tűzhalál a civilizált embert borzongással tölti el. De voltak idők és kultúrák, amikor ez ugyanolyan természetes volt, mint a japán harakiri. A halottak elégetése ugyancsak nagyon régi kultúrákig visszavezethető szokás. Kultikus tartalma ugyan koronként változott, de egészségügyi jelentősége mindig nyilvánvaló volt. A megsemmisítő tűz nemcsak az ember elpusztítására szolgált, de volt idő, amikor gondolatokat is ily módon véltek kiirtani. így Giordano Bruno vagy Jeanne d’Arc lobogó máglyájának fénye vagy a közel és régmúlt könyvmáglyáinak fénye inkább intő, mint előre világító fények az emberiség történetében. Ha a tűz az ember életében csupán a hasznos vagy szép cserépen, megolvadó fémen vagy ízesre sült állati húson keresztül jutott volna szerephez, a hit- és hiedelemvilágban nem töltene be olyan fontos szerepet. A tüzet nemcsak szereti, fél is tőle az ember. Hiszen az elszabadult, zabolátlan láng termését, házát, városát, testét képes elpusztítani. Érthető, hogy a tűzzel kapcsolatos hiedelmek, így a tűzünne- pek szokása is igen régi keletű. A parasztok, meghatározott napokon örömtüzeket gyújtanak, s az ezek körüli tánc, vigalom meghatározott szertartás szerint játszódik le. A tüzünnepeken gyakran emberformájú bábukat, szobrokat is megégetnek. Feltételezhetjük tehát, hogy az ősi tüzünnepeken élő embert is égettek áldozati céllal. A tűzünne- pek lángjai leginkább tavasszal vagy nyár közepén lobbannak fel. De ismeretesek őszi és téli (karácsony, vizkereszt előestéjén gyújtott) öröm- tüzek is. A nyárközepi örömtüzek leggyakoribb időpontja a nyári napforduló 8
