Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
ISTEN SZEGÉNYKÉJE Szent Ferenc 1182-ben, 800 éve született az itáliai Assisi városában. Apja tehetős kereskedő volt, aki fiát is kereskedőnek szánta. Az ifjú Ferenc azonban lovagi életre vágyott. A gazdag ifjak fényűző, tékozló életét élte. A Perugia ellen viselt háború során történt fogságba esése és betegsége azonban magába szállásra késztette: felhagyott korábbi életmódjával, remeteéletet kezdett, templomok javításával foglalkozott, és — apja javaiból — bőkezűen adakozott. Apja ezért kitagadta, ő pedig még ruháit is visszaadta szüleinek, és egy koldus ruhájába öltözött. Majd társakat gyűjtött maga köré, akik hozzá hasonlóan vállalták a teljes szegénységet. Követői számára szerzetesi regulát is készített, amelyet a pápa 1223-ban jóváhagyott. Ferenc három rendet is alapított: egyet a férfiak, egyet a nők, egyet pedig a világban élők, a családos emberek számára. A hagyomány szerint testén megjelentek Krisztus sebhelyei. 1226-ban bekövetkezett halála után két évvel IX. Gergely pápa szentté avatta, ünnepét a katolikus egyház október 4-én tartja. Assisi Szent Ferenc olyan életeszményt valósított meg és hirdetett, amely nemcsak a kortársak körében, hanem a késői utódokban is maradandó visszhangot keltett. Pápák és királyok, szegények és gazdagok, tudósok és egy- ügyűek, erényesek és bűnösök, férfiak és nők, szüzek és házasok százezrei követték egyszerű, boldogságot ígérő életét. Szelleme új vonásokkal gazdagította a profán- és hittudományt, termékenyítőleg hatott a képző- és építőművészetre, ösztönözte a költészetet és a zenét is. Humanizmusa a társadalmi problémákra irányította a figyelmet, arra ösztönözve a keresztényeket, hogy minden erejükkel csökkentsék az emberek testi és lelki nyomorát. Mindezekről köteteket írtak az évszázadok folyamán, különféleképpen értékelve Ferenc szerepét és jelentőségét. Voltak, akik forradalmárnak, de legalábbis demokratának állították be, akinek aszketizmusa és miszticizmusa sajnálatos mellékkörülmény. Mások reakciós „egyházszolgát" láttak benne, aki semmitől sem riad vissza, hogy megmentse az egyház és a feudalizmus düledező épületét. Leggyakrabban pedig a Krisztus sebeit viselő szentet tisztelték személyében, aki semmit nem akart magáénak tudni ebből a világból, sőt követőit is az evilági értékektől való elszakadásra és túlvilági javak megszerzésére ösztökélte. Ezek az ellentmondások csak a mai szemlélő számára tűnnek feloldhatatlannak. A középkorban, amikor a profán még nem különült el a szakrálistól, és a vallás szükségszerű kiegészítője volt az emberi társadalomnak, meghatározta az emberek világnézetét, ezek a problémák egyáltalán nem okoztak feszültséget. A XIII. században a pápaság elérte világi hatalmának csúcspontját, de egyben súlyos belső bajokkal is küzdött. A feudalizmussal összefonódó egyházra a legnagyobb veszélyt azok a feudalízmusellenes mozgalmak jelentették, amelyek egyházellenességgel is párosultak. Ezek az úgynevezett eretnekségek jórészt a főpapság és a szerzetesek gazdagságát és világias életmódját bírálták, és az egyház gyökeres, az őskeresztény szegénység és egyszerűség szellemében való átalakítását követelték, a papságot pedig mélSzent Ferenc sebeket gyógyít A pápa megerősíti Szent Ferenc rendjének szabályait
