Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
Böcklin: Holtak szigete A cím fogalompárja alighanem némi megütközést kelt az olvasóban. Mert amilyen természetes, hogy a zeneművészet frigyre lép a költészettel, tánccal vagy a színház múzsájával, annyira szokatlan, hogy képzőművészeti alkotásokkal említtessék együtt. Hogyan is választhatná társául a legsajátosabban auditív művészet a tiszta vizualitást? Miként lehetne összeigazítani a térbeli ábrázolás időtlenségét a zene anyagtalan időbeliségével? „Mondjunk le egyszer és mindenkorra arról a képtelen igényről, hogy meg akarjuk rendszabályozni a művészetet. Ne mondjuk azt, hogy a zene kifejezheti, vagy a zene nem fejezheti ki ezt vagy azt. Mondjuk így: ha a lángelmének úgy tetszik ... Mert minden lehetséges a lángelme számára, s ha ő holnap úgy akarja, akkor a zenéből festészet lesz, költészet lesz.” E válasznak beillő szárnyaló gondolatok Romain Rolland tollából valók, aki e sorokkal a romantika égretörő ambícióit érzékeltette. Az említett lángelme pedig Hector Berlioz, aki korszakváltó Fantasztikus szimfóniájával először állította a hangszeres zenét egy szavakkal is megfogalmazható tartalom szolgálatába. A kottához mellékelte a kompozíció pontos szü- zséjét, beavatva a hallgatót, hogy művének főhőse egy egzaltált ifjú művész, aki kétségbeesésében ópiummal mérgezte meg magát, a narkózisban elvonulnak előtte életének meghatározó élményei, fájdalmas, groteszk látomások soraként. Berlioz műve egyszerre felismerteti, hogy a zene állja a versenyt a kor legdivatosabb művészeti ágával: a költészettel. A programzene — mert így keresztelik el az új irányzatot — ugyanúgy képes felidézni egy történetet, mint a romantika vallomásos- látomásos irodalmi csúcsteljesítményei, sőt, talán még hívebben is, lévén a zene érzelmileg hitelesebb, egyértelműbb a szónál. Ennek tudatában Berlioz a következő lépést is megteszi: most már nem maga ötll a programot, hanem Byron Childe Harold című verses regényét ülteti át zenébe, és szimfóniájának a Harold Itáliában címet adja. E törekvések kiteljesítése Liszt Ferenc nevéhez fűződik. Liszt 1840 és 1860 között tizenkét szimfonikus költeményt komponált, kora jelentős lírikusaitól kölcsönözve a programot: Victor Hugótól, Lamartine-től, Byrontól és Herdertől. És ugyanő fordul ihletésül először képzőművészeti alkotáshoz. Éppen Gluck Orfeusz című operáját tanítja be Rómában, amikor érdekelni kezdik a görög mítosz általánosabb vonatkozásai: „Emlékemben újra megelevenedett a Louvre egyik etruszk vázája, melyen az első zeneköltő van ábrázolva, homlokán a misztikus királyi korona, vállain csillaghímes palást, ajka nyitva isteni költeményekre és dalokra, amíg finoman formált karcsú uj29
