Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 1. szám
„Az kert jó módon vagyon. . . . Valaki bejő, nem szid meg érte, hogy azt mondaná, nem ember bánik véle" - írta a Nódasdyak sárvári kertjének gondviselője, Kerty István deák 1552-ben Nádasdy Tamásnak. A természetet értékelő, szerető reneszánsz ember ez időre Európában - a római hagyományokon továbbhaladva — már magas szinten művelte a kertészkedést. A Szent Gallen-i kolostorban talált IX. századi tervrajz tanúsága szerint már kertművészetről beszélhetünk. Az épület és a táj, a szükséges és a szép, egységes, harmonikus rendszerbe csoportosul a terven. Megtaláljuk rajta a zöldségeskertet, a gyógynövénykertet (amely lényegében virágoskert, hisz ez időben például a rózsa és a liliom gyógynövény) és a gyümölcsöst is: a temetőben. A kolostori kert tehát haszonkert még, de a díszt sem nélkülözi. Az ennek hatására előbb az uralkodóknál, majd a módosabb főuraknál kialakuló várkert azonban már diszkért. Jelentősége van benne a vadvirágos gyepnek, az erdei fáknak, a ligeteket alkotó bokroknak és a nemes virágoknak, de nem hiányzik a lugas és a fasor sem: mint erről Bonfini tudósít minket, leírván Mátyás király budai, és Vitéz János érsek esztergomi kertjét. Mikor aztán a XVI. század derekán a török hódító kardja Magyarországból is kiszakított egy óriás darabot, hogy másfélszáz évig itt tanyázzon, a baj mellé valami jót is adott: a kertészetet. Új gyümölcsfákkal és virágokkal ismerkedett meg ekkor a magyarság, és a kertészkedés valóságos szenvedéllyé vált. A XVI. században a haszonkert, a XVII. században pedig a diszkért országszerte felvirágzott. A magyar gyümölcs csakhamar hírre kapott. Sokfélét mi közvetítettünk nyugatra. Miksa császár és király 1573-ban Verancsics Antal érsekhez intézett levelében így rendelkezik: „Minthogy kertjeinket különböző kiváló gyümölcsfákkal ékesíteni és gazdagítani határoztuk . . . felhívunk tehát, hogy szedess és gyorskocsin küldj Nekünk oltóágakat. . ." S hogy Bécsben mennyire ismerték a magyar gyümölcsöt, bizonyítja, hogy Miksa a latin nyelvű levélben a gyümölcsfajták nevét magyarul íratta. Hogyne ismerték volna, hisz a magyar főurak a XVI. század közepétől kezdve pompás gyümölcsöket küldözgettek a bécsi udvarba, s oltványokkal is gyakran kedveskedtek. Még kertészüket is átengedték, mint Battyhány Ferenc is, aki jeles kertész volt, gyümölcseit még Németalföldön is dicsérgették. A gyümölcsküldözgetés valóságos versengést keltett a főurak között, mert I. Ferdinánd meghonosította azt a szokást, hogy a legkorábbi, illetve a legfinomabb gyümölcs küldőjét kitüntette. Nemcsak az udvarnak, hanem egymásnak is küldözgették az oltványokat és a gyümölcsöket. Az ezeket kísérő levelekből megismerhetjük az eleink termesztette gyümölcsfajtákat. Cseresznyéből a szép ropogós, a későn érő, a fehér, a piros, a fekete ölyvedi és a som cseresznyét említik, meggyből csak a késői feketét. AZ KERT JÓ MÓDON VAGYON Körtéből — körtvélyéből, mint ekkor írták — ismét sokat: hosszúszárú, muskotály, öreg telelő, zöld, fogfájó, belényesi, zalaura, zelenka, makarai. Almából is van néhány, a muskotályból négy is, közönséges, vizes, száraz és veres; aztán a szamosközi, Török György almája, majd Páris almája — e télálló alma, úgy látszik, méltó lehetett nevére. A barackok közül olvashatunk Székely Lukácséról, a perzsiai, az egri őszibarackról és a kajszibarackról, melyet 1550 körül honosítottak meg eleink a török révén, s tengeribaracknak is neveztek. A szilvák közül a fekete és fehér lószeműt, valamint a kis és nagy duráncit említik, mely lehetett zöld vagy hosszúkás. Olvashatunk fekete és veres ribizliről is — akkoriban tengeriszőlő volt a neve -, no meg a köszmétéről, vagyis az egresről. Dió, mogyoró, mandula azért nem olvasható e levelekben, mert mint közönséges gyümölcsöt, nem küldözgették; valóságos erdők teltek ki belőlük. A gyümölcsös mellett a veteményeskertet sem hanyagolták el. A kor felfogása szerint a főúri leányok jó híre is csak akkor szárnyalt, ha jó kertgazdáknak bizonyultak. E kertekben a ma használatos veteményeket mind megtalálhatjuk. Sőt, még többet is, például a cikóriát, az ánizst, a sáfrányt. Különálló virágoskerttel a XVI. században még nem sokan dicsekedhettek. A virágokat ugyan szerették, csakhogy a veteményeskertbe ültetve. A diszkért és közepén a virágos ágyás csak a XVII. század elején alakult ki országszerte. A virágfajtákat sok volna felsorolni. Mindaz, amit nemrégen még megtalálhattunk a falusi kertekben, ott pompázott vagy szerénykedett eleink virágoskertjeiben is. Rózsa, liliom, nárcisz, szegfű, tulipán, viola, szarkaláb, harangvirág és társaik gyönyörködtették a kertgazdák és látogatók szemét. Az ősi virágok mellé ugyanis ez időszakban sok újat szereztek a virágkedvelő töröktől vagy nyugatról főurakkal, tudósokkal meglevelezve. Igen sokat a hazánkban is járt világhírű (Batthyány Boldizsárnál vendégeskedő) francia botanikus Clusiustól. S hogy a kertszeretet milyen mélyen gyökerezett a kor emberében, azt nemcsak Batthyány tevékenykedése bizonyítja. Bethlen Gábor országos gondjai között sem feledkezett meg a kertről. 1621-ben a Pozsonyt ostromló táborból ezt írta feleségének: „Az fejérvári, kisfaludi kerteket, szerelmes asszonykám parancsold meg, csináljanak igen szép kerteket belőlük.” Esterházy Miklós pedig, a későbbi nádor, 1624-ben így hívogatta feleségét Lakompakra: „Itt a szép kert, hogy nem láthatod, bizony bánom . . . Valami bizonyos idő után lakóul jöjjünk ide, mert fölötte szép helynek látszik most ez nekem." Tegyük hozzzá: ez a „szép hely" az akkor divatos virágtáblás kert volt. Mértani pontossággal kimért, egymástól széles utakkal választott, alacsony sövénykerítéses virágágyások sorakoznak benne, balról a kastély, elöl s jobbra kőfal határolja, hátul pedig erdőnek növesztett gyümölcsfák. A kertészkedés módszerét kezdetben a maguk kárán tanulgatták eleink, és adták át másoknak az ismeretet. Adhattak valamelyes tanácsot a kalendáriumok is. Az 1579. évi nagyszombati kalendáriumban Péchy Lukács márciusra így verselt: Lassan az föld indul: szőlőd lássa képedet, Metsző késeddel, ott forogj oltovánnyal. Hernyót fádrul tisztéts; kertben láss ki gyakorta, Tisztétást kéván; kertfalod omlott, épétsd. De forgathatták Melius Herbáriumát is. A XVI. század végétől kezdve már több kéziratos, magyar nyelvű feljegyzés felelt tanáccsal sokféle kertészeti kérdésre. Jelentősebb hazai kertészeti szakkönyv azonban a XVII. század közepéig váratott magára. 1662-ben jelent meg a világhírű pozsonyi kert megalapítója, Lippay érsek testvére, János tollából a Calendarium oeconomicum perpetuum, vagyis gazdasági öröknaptár, majd 1664—67-ben, a sok generáción át tankönyvként forgatott, Posoni kert, egy-egy kötetben foglalkozva a virágos-, a veteményes- és a gyümölcsöskerttel. A jobbágyok kértgazdai életéről alig maradt emlékünk, de az bizonyos, hogy kertjeiket már a XV. században megtalálhatjuk, s bennük — a ritkaságoktól eltekintve — mindazt, ami a főurak kertjeiben növekedett. E virágzó kértgazdai élet aztán a XVII. század vége felé elhervadt. A kertészkedési kedv már nem buzgott úgy, mint korábban, egyre kevesebben bajlódtak a kerttel, egyre árvább lett hazánk az ékes kertekben. BOGDÁN ISTVÁN 28
