Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 1. szám
•*•♦# ♦ • *• PASSIÓK • YORKTÓL - MIKÖFALVAIG Ha az európai színjáték történetét azonosítjuk a drámairodaloméval, aligha találunk sivárabb, terméketlenebb korszakot a középkornál. Az antikvitás nagyjaitól Shakespeare-ig legfeljebb csak a szaktudomány őrzi az alkotók nevét és műveik címét. Mégis, tévedne az, aki ebből a korszak színházkultúrájának jelentéktelenségére következtetne. A késői középkor társadalmi életében ugyanis központi helye volt a színjátékoknak, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az előadásoknak, mint azelőtt, vagy azután bármikor. A színjáték ünnep: az egyetemes vallásos világnézet térítője és terjesztője, amelynek létrehozásában az egész közösség, egy város, vagy annak kiterjedt környéke is részt vesz. A produkciók méretei „gótikusán" monstruózusak. Egy-egy misztériumjáték (dramatizált bibliai jelenetsor) vagy passió (ugyanez Jézus életére és szenvedése tör ténetére szűkítve) napokig, sőt hetekig is tarthatott. Szerencsére, ha szövegkönyvek csak elvétve maradtak is fenn, a korabeli igen részletes ügyelői, lebonyolítói utasításokból - ma talán forgatókönyveknek mondanánk — és a még precízebb gazdasági elszámolásokból eleven képet kapunk az előadásokról. Az 1415-ben bemutatott yorki misztériumjáték például 54 jelenetből állt. Minden jelenetet más iparoscéh állított színpadra, így a borkereskedőknek kellett gondoskodniuk arról, hogy a bámész sokaság előtt megjelenjen „Jézus, Mária, a násznép és köznép, hat kanna vízzel, amely átváltozik borrá". A közreműködő színészek (mai szóhasználattal amatőrök) száma nemritkán meghaladta a félezret is, és a legfontosabb szerepkörök — Jézusé vagy Pilátusé — a céhen, sőt gyakran családon belül öröklődött, hiszen a produkciók akár generációkat 'túlélve ismétlődtek. A színészek irdatlan mennyiségű szöveget memorizáltak. Az 1501-ben játszott monsi misztériumjáték például 34 574 sorból állt! (Az előadás négy napig tartott hajnaltól sötétedésig.) De a leginkább lenyűgöző hatáselemek a színi látványosságok és trükkök voltak. A közönség meg- babonázottan szemlélte, hogy a Pokol szája kénes lángot lövell, az Utolsó ítélet sárkányai csúsz- va-mászva okádják a füstöt, és a feltámadó Krisztus sírjába tekintő Raphael arkangyal arcán megjelenik az égi sugárzás visszfénye. (Amíg a sírra hajolt, befestették vörös festékkel.) Az illúziókeltés sikere érdekében az ügyelőpéldány készítője nem győzi aggályos pontosságra inteni a játékmestert: „Emlékeztesse azokat, akik a mennydörgést előállító titkos hordókkal dolgoznak, hogy a rájuk rótt feladatot a papíron leírt utasításoknak megfelelően hajtsák végre és ne felejtsenek el megállni, amikor Isten azt mondja: Csend legyen és uralkodjék nyugalom!" A műfaj erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jóval túlélte virágkorát és a középkor számos más vallásos művészi produktumával egyetemben elindult a folklorizáció útján: beépült a népi, paraszti kultúrába. A misztériumjáték és a passió számos helyzete, fordulata, szövegrészlete él tovább az ünnepek Európa-szerte elterjedt dramatikus hagyományaiban, így például a bet- lehemezésben. De apokrif imaszövegek is őriznek passió dialógustöredékeket. De bőségesen akad példa a teljes színjátékforma folklorizációjára is. Hol itt, hol ott bukkan fel Európában egy-egy faluközösség, amely hús- vétkor a Keresztút (Via Crucis) történetével ünnepel. A vallásos köntösben olykor aktuális feszültségek jelenítődnek meg. Bizonyítékul elég Kazantzakis világhírű Akinek meg kell halnia című regényére emlékeztetni. Az író a törökök elleni szabadságharc egy epizódját köti egy görög falucska passiójátékához. Külön említést érdemelnek a csíksomlyói passiójátékok. A Csíkszeredával szomszédos község katolikus gimnáziuma a XVIII, században az erdélyi ellenreformáció központja. 1721-től 1784-ig volt itt a passiójáték - vagy rokon műfaja a moralitás —, a nagypéntek ezreket vonzó eseménye. A szereplők a gimnázium nyelvtani osztályának diákjaiból verbuválódtak, és a szöveg is a grammatikai tanárok műve volt, akik általában latin vagy német minta után, illetve a középkori hagyományokra támaszkodva dolgoztak. Színi külsőségeiben a csíksomlyói passiók már a kor ízlését követték: szabályos színházi előadások voltak, a díszleteket a kollégium aulájában állították fel. Ugyanakkor jelentőségük túlnőtt az iskola falain, kifejezetten a néphez kívántak szólni. A játékok nyelve ízesen paraszti, csak az instrukciók íródtak a szövegkönyvben latinul. A közérthetőség követelményét jól érzékelteti, hogy amikor az 1721- es passióban az Ige latinul nyilatkozik meg, a zsidók királya türelmetlenül inti, hogy fejezze ki magát magyarul. A közönségre teendő közvetlen hatást célozza az a dramaturgiai lelemény is, hogy a játék többnyire kétszálú, a főszereplő nem Jézus, hanem valamely „könnyelmű ifjú", akit megkísértenek a világ hivságai, és akinek lelkét megmentendő lép színre a Megváltó. A diákokból és laikus hivőkből álló világi közösség így semmiképp sem véthette el a példabeszédet. A szent Cél érdekében a vaskos anakronizmusoktól és a naiv népi legendákból kölcsönzött földrajzi fantazmagóriáktól sem riadtak vissza. A nézők sorai közt megbúvó legmegátalkodottabb bűnös is nyilván magába szállt a dühös ördög fogadalma hallatán, hogy a „Nagy Somijót s Hargitát széjjel mind el hányom.” Századunk elején sokan kísérleteznek a népi passiók feltámasztásával. így lesz valóságos zarándokhely Oberammergau. A bajor falucskában 1634-től kezdve, minden évtizedben egyszer eljátszották a nagypénteki passiót a XV. századból rájuk maradt helyi szövegek alapján. Csaknem háromszáz évig az előadás szűkebb pátriájukon kívül nem keltett különösebb feltűnést. A század- forduló után viszont olyan felkapott művészi csemege lett, hogy egy ötezer főt befogadó hatalmas nézőteret kellett építeni. E divathullám az I. világháború után Magyar- országot is elérte. Budaörsön, illetve még korábban a Heves megyei Mikófalván is rendeztek paraszti műkedvelők közreműködésével passiójátékokat. Mikófalván a falu jegyzője, D'Ehrenberg Peller Imre • volt a vállalkozás szervezője és a darab írója is. A produkció - amelyet 1922-től 1924-ig tartottak műsoron a nyár minden vasár- és ünnepnapján — nem mentes az idegenforgalmi vállalkozások külsőségeitől. De kár volna értékeit és úttörő jellegét tagadni, hiszen talán ez a produkció nyitja meg hazánkban a nyári szabadtéri előadások divatját. A helyszín ugyanis a falu közepén emelkedő kálváriadomb volt. A teraszos lejtőn elhelyezett padsorok kitűnő rálátást nyújtottak a bedíszletezett játéktérre, amely szimultán színpadként Jeruzsálem főterét és a kálváriát ábrázolta, meiningenista ihletésben. (Még igazi pálmafákat is hozattak cserépben.) Ugyancsak a népi színjátszással ellentétes színházi ízlés nyomta rá bélyegét a jelmezekre is, amelyeket egy pesti színház kölcsönzött, és hivatásos színészek segédkeztek a parasztszereplők betanításában is. A cselekmény hűen követi az úgynevezett virágvasárnapi templomi passió eseményeit, és még mai szemmel olvasva is igényes munkának tűnik, dialógusai erőteljesek és gondolatgazdagok. A Mikófalvai Passió messzemenően beváltotta a vállalkozók reményeit. Az érdeklődés olyan hatalmas volt, hogy különvonat szállította a közönséget a faluba, amely ennek köszönhetően vasútállomást kapott. Az ezerlelkes község apraja- nagyja felbuzdult. A beszélő szereplők száma meghaladta a harmincat, ehhez jött még az énekkar és a száz főnyi statisztéria. Akinek nem jutott szerep, az a falu csinosításában vett részt: az állomástól a kálvóriadombig kanyargó szerpentint virágágyásokkal szegélyezték. Ma is emlegetik, hogy a kocsma nem állotta a faluba özönlők ostromát, ezért a közös nagycsűrt kellett átalakítani vendéglőnek. A játékok 1924 nyarán hirtelen félbeszakadtak. A körülmények meglehetősen tisztázatlanok: a legvalószínűbb, hogy Peller Imre magával vitte a kasszát Amerikába, és a tetemes költségeket nem volt miből fedezni. Az egykori közreműködők közül többen még ma is élnek és szívesen emlékeznek az ifjúságukat színesítő élményre. A szöveget már nehezükre esik visszaidézni, de bámulatos elevenséggel élnek a játékelemek. A 84 éves, idősb Kovács Nagy Istvánban, Júdás alakítójában máig sem halványodtak el a gesztusok, ahogy árulása bérét, a harminc „söröstepsit” (zárókupakot) nagy csörgéssel a földre hajította, és a nyakában lógó kötelet maga elé feszítve kirohant a színről, a közönség tapsától kísérve. DÉVÉNYI ROBERT
