Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 4. szám
Burano ,,főutcája" Eladásra kész buranói csipke 42 A HOLT LAGÚ Az olasz Veneziát szinte egész Európa magáénak érzi. Nincs tán még egy városa a földrésznek, amelyet annyi nyelven szólítanának saját néven. Mi, magyarok Velencének ismerjük, Napóleon Venise főterét nevezte a legszebb szalonnak, Thomas Mann hőse Venedig sikátorait rótta, angol szakértők viszont Venice műemlékeinek megmentésén fáradoznak. Ahány név, annyiféle a városról alkotott vélemény is. Skálájuk a rajongástól a giccsesnek szóló elutasításig terjed. Abban viszont egyhangúak a vélemények, hogy a tengerre épült város páratlan település. Valaha több, hasonló város élt a lagúnák között. Ezeket azonban maga mögé utasította a nagyhatalommá duzzadó Velence, s ma legtöbbjük kihalt, vagy csupán alig lélegző település. Környékük egyszerre mutatja azt az érdekes képet, milyen lehetett a lagúna az emberek megtelepedése előtt és a riasztót, milyen egy város, ha elveszíti a harcot a lagúna támadásaival szemben. A velencei lagúna-világ kis települései felé a város északi rakpartjáról, a Fondamenta Nouvéról indulnak a hajók. A bárkák felkavarta, zavaros vizen az iszapba döngölt cölöpök jelzik a „közlekedési sávokat". Szent Mihály szigetét, a tengerre épült város tengerre épült temetőjét elhagyva egyre-másra vízinövényekkel benőtt, vagy elárvult, málló falú házakkal szegélyezett szigetecskék bukkannak elő. Ez már a laguna morta, a holt lagúna világa. Délebbre, Velence környékén, a sekélyvízű lagúnát a nyílt tengertől elválasztó szigetsort, a lidót számtalan kapu szakítja meg, itt a lidó összefüggő gátat alkot. Az északi lagúnák nem kapnak éltető utánpótlást a tenger felől, a beletorkolló folyók lassan feltöltik, vize édesedik, elhal. A halódó lagúna elleni harcot csupán néhány várossziget vívta meg sikeresen, amelyekben egy-egy sajátos foglalkozás biztosította a fennmaradást. Murano számára az üvegfúvás tette lehetővé a továbbélést, Buranót pedig, ahol először köt ki a hajó, asszonyainak csipkekészítő tudománya mentette meg. A városka alig párezer lelket számlál. „Főutcáján", legszélesebb csatornáján is csak alig fér el egymás mellett két nagyobb bárka. A csatornák két oldalán egyemeletes, dísztelen házak sorakoznak, amelyek mint testvérek hasonlítanak egymásra. Csupán „ruhájuk" színe más és más. Ezek a sokszínű ruhák, a bordóra, kékre, halványzöldre, sárgára festett homlokzatok töltik meg élettel a buranói riókat. Az épületek benyílóiban, mellékutcákra néző udvarokban többnyire idős asszonyok készítik a város nevezetes portékáit, a csipketerítőket és kendőket. Más itáliai városoktól eltérően nem verik, hanem lankadatlan türelemmel, délutánonként pedig már hunyorgó szemmel varrják a sokszor hetekig készülő darabokat. A csipkekészítés XVII. századi virágkora után lassanként feledésbe merülő kézművességet a múlt század végén egy, az olasz királyné által alapított varróiskola, valójában azonban az idegenforgalom keltette életre. Az iskola azóta már bezárt, ma csupán a kapuk árnyékában ülő nagymamák oktatják unokáikat a térítők és kendők művészetére. Buranótól északra mindinkább elhagyatott a lagúnavilág. A napfény egyre kevesebbszer csillan vissza a nyílt víztükörről, a keskenyedő csatornák között vízinövényekkel kuszán benőtt, mocsaras sziget-csonkok terpeszkednek. A kihalt, csak madaraktól hangos vízivilágban, a nádasok szövevényéből, mint egy itt felejtett, le nem bontott díszlet, hirtelen karcsú, magas torony bontakozik ki, egy valamikori település egyik utolsó
