Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 3. szám
Némely kiváló muzsikust az utókor egy időre igazságtalanul elfelejt, majd a közízlés egy váratlan fordulatára ismét előtérbe állít. így vagyunk Engelbert Humperdinckkel is. Fél évszázaddal ezelőtt nemcsak a felnőttek, de a gyermekek is ismerték, hiszen a vasárnap délelőtti matinéelőadások elképzelhetetlenek voltak operájának, a Jancsi és Juliskának behízelgően édes, olykor naivan egyszerű, máskor wagnerien szövevényes melódiái nélkül. Kis túlzással azt mondhatnák, az ifjú hallgatóság az ő jóvoltából szerette meg az operát, az ő segítségével vált természetessé számára, hogy a színpadi hősök nem beszélnek, hanem énekelnek, s hogy a duettekben két dallam szól. A gyermekközönség így ismerkedett a nagyzenekar hangszereivel, a zenekari hangzás dús viharával, a zenei hangulatfestés mesterfogásainak ezernyi színével, csodáival, s azzal a fölemelő érzéssel, hogy ezt a zenét nemcsak élvezi, szereti, de érti is. A Jancsi és Juliska zenei nyelve közérthető. Nem kellett hozzá tudós magyarázat, s bizony akkor még operakalauzok sem segítették az ifjú hallgatóságot. Humperdinck így jóbaráttá vált, vezetővé, aki elkalauzolt mindenkit abba a mese- birodalomba, amelynek kanyargós útjai végül is Mozarthoz, Verdihez vagy akár Richard Wagnerhez vezettek. Az Operaház ma már nem játssza Humperdinck remekét, de ez nem jelenti azt, hogy a Jancsi és Juliska partitúrája mindenütt a sutban hever. A meseoperát most is játsszák szerte a világon és a gyerekek (mi tagadás: a felnőttek is) lelkesednek érte. Nem tartjuk kizártnak, hogy a Jancsi és Juliska hozzánk is visszatér. Az erdő muzsikájával, a titokzatos csend zenéjével, a félelem és a gyermeki ujjongás visszhangjával, s mindazzal a szépséggel, ami a Grimm-testvérek halhatatlan mesekönyvéből átvándorolt a zenekarba, a színpadra és a zenehallgató gyerekek szívébe. Humperdinck a Rajna-vidéki Siegburgban született, 125 évvel ezelőtt, 1854. szeptember 1-én. Gimnáziumi tanulmányait Paderbornban végezte, majd belépett a kölni Konzervatóriumba, s ott az akkori zenei világ egyik vezető egyénisége, Ferdinand Hiller bűvkörébe került. Hiller jelentős egyéniség, aki — bár az „új" zene némely különcködése ellen szót emelt, s így olykor-olykor a konzervativizmus hibájába esett —, mégiscsak széles látókörű ember volt, kitűnően ismerte az akkori zenei áramlatok minden árnyalatát, a különböző zenei iskolák, stílusok küzdelmeit, és kapcsolatot tartott Európa valamennyi jelentős előadó és alkotó művészével. Az ifjú Humperdinck kivételes képességekről tett tanúbizonyságot, s így elnyerte a Mozart ösztöndíjat, amelynek birtokában Frankfurtba mehetett. Ott ugyancsak jelentős professzorok — Franz Lachner és Josef Rheinberger - szárnyai alá A MESÉID MESTERE került. (Ez utóbbi később azzal tette közismertté a nevét, hogy Wagner Bolygó Hollandiját egyszeri hallás után, emlékezetből lejátszotta.) Humperdinck Frankfurtban is kitett magáért: vetély- társai elől elhódította a Mendelssohn-díjat, ami nemcsak pénzjutalommal, hanem olaszországi utazással is járt. Nápolyban találkozott Richard Wagnerrel, aki meghívja a fiatal kollégát Bayreuth-ba. Ez izgalmas időszak mindkettőjük életében: 1880—1881, a Parsifal előkészítésének évei. Óriási mű ez, amely nemcsak a művészek színe-javát mozgósítja a zenekarban és a színpadon, hanem olyan színpadi gépezetet igényel, ami felülmúlja a leglátványosabb párizsi nagyoperákét is. Az előkészítés munkálatai közben derült ki, hogy az egyik gyors színváltozás kicsit több időt igényel, mint amennyit Wagner képzeletben előlegezett, s így a közzene rövidnek bizonyult. A rendező arra kérte Wagnert, toldja meg a partitúrát néhány taktussal. Percekről van csak szó, de ezeket a perceket ki kell tölteni zenével. Wagner nem érezte jól magát, s amúgy sem volt kedve hozzá, hogy a kész vezérkönyvet kibővítse. A munka Humperdinckre várt, aki készségesen el is végezte a feladatot, méghozzá olyan zseniális módon, hogy Wagner minden megjegyzés nélkül elfogadta a toldalékot. Ez körülbelül annyit jelentett, mintha a zene fejedelme lovaggá ütné Humperdincket, hiszen részesévé teszi a Parsifal diadalának. Az egyelőre csak muzsikus körökben terjedő siker eredményeként Humperdincket meghívják Berlinbe, s ott Meyerbeer-díjjal jutalmazzák. Ez újabb utazást tesz lehetővé. Ezúttal Olaszország, Franciaország és Spanyolország az úticél, majd két évig tanít Barcelonában. Hazatérve a kölni, majd a frankfurti konzervatórium professzora lesz. Közben a Frankfurter Zeitung zenekritikusa; cikkei nemcsak alapos zenei tudásról, de finom, mértéktartó stílusművészetről is tanúskodnak. 1893. december 23-án a Weimari Opera mutatja be mesterművét, a Jancsi és Juliskát. A szöveg alapjául a Grimm-mese szolgál, ebből fejti ki a zeneszerző nővére (Adelheid Wette) a finoman szőtt librettót. A bemutató magyar vonatkozása: A weimari operatársulatot Liszt Ferenc formálta, s tette olyan erőteljessé és megbízhatóvá, hogy a Jancsi és Juliska bemutatójára vállalkozhatott. Miért kellett ehhez a gyermek számára is köny- nyen érthető opera bemutatójához magas színvonalú együttes? Humperdinck a wagneri zene, a wagneri szerkesztés, a wagneri motívumszövés teljes fegyverzetét alkalmazta, s csak géniusza tette lehetővé, hogy ez az igényes muzsika gyermeki bájjal, mesélő kedvvel, olykor humorral és meseromantikával társuljon. Ne feledjük, az 1890- es évek Mascagni: Fritz barátunk, Leoncavallo: Bajazzók; Massenet Thais; Kienzl: Bibliás ember című operájának esztendei; az olasz „verismo”, a vérbő naturalizmus és a wagneri örökség végső, mondhatnák elsöprő diadalának korszaka. Ebben a szellemi környezetben jelenik meg a Jancsi és Juliska. A művészeknek hozzá kellett igazodniuk ehhez a különös stílusvonulathoz, amit Humperdinck képviselt. Liszt Ferenc zenekarépítő tevékenysége úgy látszik, teljes sikerrel járt, mert a weimari bemutató a földkerekség valamennyi operaigazgatóját megmozgatta. Egyre-másra jelentkeztek a dalszínházak. London például már a bemutató évében megszólaltatja Humperdinck remekművét. A Jancsi és Juliska mesefigurái, a zenemű muzsikája bejárja az egész világot. Néhány dallama pedig közkeletűen ismertté vált. Humperdinck az „egyopuszos" szerzők közé tartozik (csakúgy mint Leoncavallo, akinek neve a Bajazzókkal forrt ősze, vagy Mascagni, aki csak a Parasztbecsülettel tudott világsikert aratni, minden más műve a feledésé). Humperdinck írt még számos operát, de ezek hamar letűntek a műsorról. Feledésbe merültek a kísérőzenék is, melyeket a Velencei kalmárhoz, a Téli regéhez, a Rómeó és Júliához, a Viharhoz és Maeterlinck Kék madarához írt. Egyszer még magára vonta a színházi világ figyelmét, amikor 1911-ben Max Reinhardt londoni produkciójához, a Mirakelhez írt kísérőzenét. GÁL GYÖRGY SÁNDOR
