Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁS Pedagógusként mindig tudós, tudósként mindig pedagógus is volt a száz éve született Horváth János. Életművét szinte teljes egészében diákjai, az egyetemi hallgatók láttára-hallatára építette fel. Előadásain fölösleges volt katalógus-ívet íratni, meghallgatták olyanok is, akiknek nem volt kötelező a magyar irodalom történetéből vizsgázni. Tanítványai közül sokan ma is mesterüknek vallják, még ha az ő „rendszerező elvét" nem is követik. Személyiségének ereje és látásmódja ragadta meg hallgatóit. Igényes és körültekintő munkára, pontos és árnyalt kifejezésre igyekezett nevelni a diákokat. Az életrajzi adatok zökkenőmentes pályára utalnak. 1878. június 24-én született a Bihar megyei Margittán. 1901-ben tanári szakvizsgát tett és doktorált. Az 1901—1902-es tanévet Párizsban töltötte, az École Normale Supérieure hallgatójaként. 1903-tól helyettes tanár az Eötvös Kollégiumban, majd középiskolai tanár. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság első titkára, 1911-től. 1923-ban kapta meg egyetemi tanári kinevezését a Pázmány Péter Tudományegyetemre. (A mai Eötvös Lóránd Tudományegyetem.) Székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián Vargha Gyula emlékezete címmel tartotta, 1931-ben. Kossuth-díjat kapott 1948-ban, s ugyanebben az évben vonult nyugalomba. 1961-ben bekövetkezett halála kerek hat évtized tudományos munkásságát zárta le. Első tanulmánya, Báróczi Sándorról írt doktori értekezése — nem véletlenül — Gyulai Pál Budapesti Szemléjében jelent meg. A mércét, értékítéleteit mindig Arany Jánoshoz igazította, és Arany iránti tisztelete vitte közel a Gyulai Pál képviselte irodalomszemlélethez, lényegében az ő nézeteit fejlesztette tovább. „Arany János és Gyulai Pál a magyar irodalmi tudat már-már évezredes fejleményének legtisztább és legteljesebb megtestesítői. Ott állnak ketten a fejlődés tetején, nemcsak mint író és kritikusa, hanem mint mindketten irodalomelvű művelői is az irodalom- történet tudományának" — írja Horváth János. Bár nemzeti irodalmunk kiteljesedését mindvégig Arany János költészetében látta, ez nem akadályozta meg abban, hogy fölfigyeljen a századelő irodalmi kísérleteire. Párizsi tartózkodása során megismerkedik a nyugat-európai irodalom új jelenségeivel, és Ady: Új versek című kötetének megjelenése előtt hí rom évvel már hírt ad a francia szimbolizmusról. Fogékonysága, az irodalmi értékek fölfedezésének és elemzésének igénye tette lehetővé, hogy olyan művekről, alkotókról is értő-elemző tanulmányokat írjon, akik szemléletmódjától és ízlésétől távol álltak, Legr r r alább oly mértékben vonzódott a XX. századi irodalom újításaihoz, mint amennyire idegenkedett tőlük, óvakodva a klasszicista-konzervatív ízlésével összeférhetetlen „túlzásoktól”. Az emberi-kritikusi magatartásról így nyilatkozik: „A kritika az egyéni felelősség legsajátabb irodalmi műfaja, s aki bírálatot ír, az szükségképp vállalja annak mindennemű következményét. . . Minden kritikus mintegy erkölcsi ujjlenyomatot ad magáról a nagy nyilvánosság, a közerkölcsi- ség szabad ítélőszéke számára . . .” Pályája első harmadában írt kritikát többek között Móriczról, Babitsról, Füst Milánról, József Attiláról, Kassákról és Németh Lászlóról is. Kritikusként azt vallotta, hogy az élő irodalom jelenségei csak az előzmények ismeretében vizsgálhatók. A kritikaírással a húszas évek elején felhagyott, az viszont jórészt neki köszönhető, hogy az élő irodalom az egyetemi oktatás részévé vált. Irodalomtörténészként, az „előzmények” kutatójaként a „tudományos alázat és önuralom" szigorú követelményét állította önmaga elé: a gondos kutatómunkát és a tárgyi hűséget. Horváth János előtt főleg a művek egymásra hatását, hasonlóságaikat és különbségeiket keresték. Az irodalmat epizódok sorának, s nem történeti folyamatnak tekintették. Horváth bizonyította, s mutatta ki elsőként a művek belső összefüggéseit, folytonosságát. „Minden rendszeres irodalomtörténet voltaképp megannyi kísérlet a szintézésre... A szintézis valami nagy összefüggő egésznek, egynemű egységnek fogja fel anyagát; van tehát vezérelve, összefoglaló főszempontja ... Az irodalomtörténetnek irodalmi elvről, önelvű rendszerezésről kell gondoskodnia, ha mint szaktudomány a maga lábán akar járni." — írja Magyar irodalomismeret című, 1922-ben megjelent tanulmányában. Az „önelvű", tehát nem más tudományoktól kölcsönvett rendszerezési elvet pedig Horváth János az író, az írott mű és az olvasó kapcsolatában látja: „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével”. Ez valójában az irodalmon kívüli tényező bevonását, merőben új szempontok fölvetését jelenti. Amikor Horváth János azt hangsúlyozza, hogy a mű értékelésében nem hagyható figyelmen kívül az a társadalmi helyzet, melyben a mű létrejön, valójában a marxista irodalomszemlélet kialakulása felé tesz lépéseket. S amilyen meggyőző logikával kidolgozta kutatómunkája alapelveit, olyan következetesen valósította is meg. Munkáiban feltérképezte szinte az egész addigi irodalom történetét. A magyar irodalmi műveltség kezdeteitől (a középkortól), az irodalmi műveltség megoszlásán át, a nemzeti irodalom kialakulásáig és Arany munkásságával történt kiteljesedéséig. Az Arany János teremtette szintézishez képest a századvég és a Nyugat írói-költői már csak a hanyatlást jelenthetik számára. Mai irodalomszemléletünk Horváth Jánossal vitatkozva is formálódott. S amikor nem fogadjuk el például a népiességről alkotott nézeteit, nem felejthetjük el, hogy azzal mégis az első, valóban összefoglaló elméletet dolgozta ki. Az irodalmunk történetében tájékozódni kívánók ma is kézikönyvként forgatják nyomtatásban megjelent előadásait, tanulmányköteteit, Rendszeres magyar verstanát. DOBRAS ZSÓFIA 37
