Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
JEAN-JACQUES ROUSSEAU Svájcból, Genfből indult el, és igen nagy részt vállalt a későbbiekben a francia felvilágosodás vitáiból. Sőt, részt vállalt abból az életformából is, amely Franciaországban ebben a korban divatos volt. Atküzdötte magát — néha eléggé kétes módon — az anyagi gondok hálóján, barátságot kötött Voltaire-rel, Diderot-val, dolgozott az Enciklopédia számára, és érintkezésbe került a kor legnagyobb angol gondolkodójával, Hume-mal is. Magánéletében sok kivetnivalót talál a mai ember, hiszen egy időben eltartatta magát egy asszonnyal, s noha plebejus családból nősült, gyermekeit lelencházba adta. Másfelől azonban, ami műveit és művei hatását illeti, egyike kora legragyogóbb alakjainak. Tanulmányt ír arról, hogy mit jelent s honnan származik az emberi egyenlőtlenség. Újítóként lép fel pedagógiai művekkel, például az Emil, vagy a nevelésről című regényével. Egyik megalapozója a szentimentalizmusnak, midőn megírja az Új Héloise-t, és soha nem látott magasságokba emeli a politikai gondolkodást a Társadalmi szerződés című művében. Kétszáz évvel a halála után bizony zavarba kerül az ember: mit emeljen ki az életműből, melynek hatása alól sem a francia értelmiség, sem Immanuel Kant vagy Csokonai Vitéz Mihály sem tudta magát kivonni. Van-e az életműnek olyan magva, amely a sokféle területet összeköti és jelentősége napjainkig nyúlik? Ha történetileg szemléljük a dolgot, akkor nagyon sok választ kaphatunk. Hiszen például a szentimenta- lizmus Rousseau-nál korántsem a racionalizmus megkérdőjelezését jelentette, hanem azt, hogy az emberek nem csupán gondolatilag, érzelmileg is egyenlőek. S hiába akarta később a polgári ideológia, a szellemtörténeti iskola Rousseau-t úgy beállítani, mintha szentimentalizmusa a racionalizmus valamiféle gondolatát jelentené. Ezért hirdették azt, hogy Rousseau az úgynevezett preromantikának, vagyis a romantika előfutár-korszakának klasszikusa. Rousseau azonban — csakúgy, mint Voltaire - a racionalizmus híve, hiszen azt vallja Emil, vagy a nevelésről című művében: „Aki az általa hirdetett vallást titkokkal és ellentmondásokkal tölti meg, maga szolgáltat nekem alkalmat a bizalmatlanságra. Az isten, akit én imádok, nem a sötétség istene; nem azért adott nekem értelmet, hogy azt ne használjam. Ha tehát valaki azt mondja nekem, hogy rendeljem alá értelmemet a hitnek, ezt istenkáromlásnak tekintem. Az igazság szószólója nem nyomhatja el az értelmet, mivel éppen annak felvilágosítására törekszik.1’ Rousseau követi a felvilágosodás általános áramát. A babonával, a misztikummal szemben - még idealista előfeltevései ellenére is - határozattan lép fel. Ez a vonás azonban legfeljebb közössé teszi gondolatvilágát a francia felvilágosodás egész szellemi arculatával. Ez még nem a Rousseau filozófiáját meghatározó sajátság. Az előbb idézett gondolatok származhattak volna akár Voltaire-től, sőt, a fiatal Diderot-tól is. Rousseau azonban egy olyan kérdés felvetője volt, amely számos vitát ébresztett már a felvilágosodás időszakában, a későbbiekben pedig ezek a viták ismétlődtek. Mit vett észre? Azt, hogy a polgári világ, melynek ő legszívesebben és legjellegzetesebben a kispolgári, plebejus oldalát ábrázolta, hatalmas mértékben kifejlesztette a technikát. De ugyanakkor midőn ez a technikai, sőt, társadalmi fejlődés — legalábbis abban az értelemben, hogy a társadalom szervezettebb lett — lejátszódik, más oldalon a civilizáció nem fejlődést, hanem visszafejlődést hoz. A technika nagy ütemű fejlődésével, az emberi viszonyok finomodásával e viszonyok egyúttal el is torzulnak. Fejlődik a makrokozmosz, a makró- struktúra, de az ember etikai és érzelmi világa nem fejlődik. Ezt fedezte fel Rousseau, s ez a problémalátás teszi élővé mindmáig. Diderot ugyan azt válaszolhatta erre, hogy a primitív társadalmak fölényét a mai felett nem azzal kellene bizonyítani, hogy ott kevesebb volt a baj, hanem azzal, hogy ott több a boldogság. Bár ez a szellemes és csípős megfogalmazás Rousseau ellen szól, s cáfolja azt az elgondolást, mely szerint a természethez való visszatérés valamiféle megoldást ad a modern társadalmi problémákra. A cáfolat azonban nem szünteti meg a kérdés jogosultságát. Mert Rousseau gondolatának lényege: a pozitívumok keresztültörése a történelem, mérhetetlen veszteséggel járt az emberi érzelmek, az emberi pszichikum szempontjából. Ez a gondolat napjainkban legalább olyan aktuális, mint a felvilágosodás időszakában. A XX. század polgári gondolkodása azóta nem tudott kikerülni a dilemmából: a technika fejlődése szétzúz fontos és folytatandó kulturális értékeket; s e dilemma mögött a rousseau-i gondolat lüktetését érezzük. Persze Rousseau sokkal mélyebb és reálisabb volt mindazoknál, akik napjainkban az ő kérdését vetik fel, új körülmények között. Rousseau jól érezte, hogy nem csupán az ipar, a technika fejlődése tehető felelőssé eme ellentmondás miatt. Azokat a konkrét társadalmi és politikai gyökereket kutatta, melyekből az ellentmondás fakad, s így vált politikai íróvá is. Mert ő tudta, hogy az általa vizsgált jelenség, az emberi erkölcsök úgynevezett megromlása, a társadalmi viszonyok képmutatóvá válása, mélyen összefügg az emberi egyenlőtlenség kialakulásával. Az egyenlőtlenségek kialakulása valóságos gyökere mindannak, amit bírálni akart és amit rendkívül élesen kritizált. Rousseau szerint az egyenlőtlenségek kialakulása és fennmaradása hozza magával az ember érzelmi, erkölcsi lealacsonyodását. Ezért jelentős az, amit az emberi érzelmi egyenlőségről és az emberi gondolkodás egyenlőségéről mond. Ha helyreáll az egyenlőség, megszűnik az el- nyomorodás, az emberi beszűkülés. Rousseau az első, aki jelenségként felfedezi és leírja az elidegenülést. E gondolata két évszázada áll a filozófiai viták, a szociológiai és az irodalmi gondolkodás homlokterében. A Társadalmi szerződés című művének az a tartalma, hogy az emberek a vezetőkkel szerződésre léptek egykoron, és a vezetők nemegyszer megszegik a szerződést. Elidegenülhetnek tehát társadalmi berendezkedések. Jó és tartalmas szerződések egyaránt elidegenültté válhatnak a történelem sodrában. A Rousseau által először jellemzett fogalom azután átkerült a klasszikus német filozófiába és a klasszikus német filozófián keresztül Marx gondolatvilágába. Az elidegenü- lés, mint konkrét társadalmi jelenség, Rousseau filozófiájának kifejlődése óta foglalkoztatja az emberiséget. A genfi származású francia filozófusról sokat írtak már, gondolatait és elképzeléseit nem egyszer mérlegre tették. Sokszor bebizonyították, hogy Rousseau valójában a kispolgárság képviselője, hogy a maga idejében is bizonyos szempontból elmaradottabb gondolatokat képviselt, mint pályatársa és barátja, Denis Diderot. A materialista gondolkodók méltán vetették szemére idealizmusát is. Történetileg valóban a jako- binizmus egyik forrásvidéke ez a filozófia, s úgy tűnik, mintha a jakobinus diktatúra történelmi küldetésével igazi hatása már el is múlt volna. Marx azonban megkülönbözteti egymástól a konkrét történeti igazságot és a világtörténeti igazságot. S ha sok szempontból problematikus marad is Rousseau filozófiája, ő fedezte fel a világtörténeti igazságot: a polgári társadalom képtelen harmonikusan fejleszteni az emberi termelőerőket; az emberi képességek beszűkülése törvényszerű az egyenlőtlenség igazságtalan talaján. HERMANN ISTVÁN
