Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 3. szám
Mesterségek CÍMERE A kézművesipar céhes világában a céh-szervezet nemcsak a művesek érdekvédelmét szolgálta, hanem védte a fogyasztó érdekeit is. Céhtag csak az lehetett, aki céhes mesternél inaskodva felszabadult, legény lett, a mesterség tökéletes elsajátítását a remekkel bizonyította, és a céh befogadta mesternek. Csak a céhek mestertagjai alkalmazhatták termékeiken a mesterjegyet, és függeszthették ki műhelyeik elé a cégért. A mesterjegyet akkor alkalmazták, ha a termék anyagának összetételét a vevő nem ismerhette — például az ötvösművekét —, ezért a mester a tárgy valódi értékét mesterjegyével szavatolta. A mesterjegy általában a város címerét vagy a címer egy elemét, s mellette a mester saját jelzését, többnyire monogramját foglalta egybe. Hamisítását szigorúan büntették. A mesterjegy valójában márkát jelzett. A papírkészítésnél alkalmazott vízjel pedig, ami ugyancsak mesterjegy volt, a mai védjegy ősének tekinthető. A mesterjegyek az egyes céhmesterek munkáját különböztették meg a többitől, a mesterségjelvények pedig általában a céhet. A mester- terségjelvény a céh tevékenységére jellemző szerszám vagy termék volt. Ráfestették ezt a céhzászlóra, mellé a céh védőszentjét, például a mészárosok bárdja mellé Szent Lászlót. A mesterségjelvény rákerült a céhládára, a behívó táblára, a céhpecsétre és a céhkorsókra. A mesterségjelvényt a mesterek gyakran a saját pecséteikbe, mesterjegyeikbe is beleszerkesztették. Cégér szavunk német eredetű: a Zeiger, azaz mutató jelentésű szóból ered. Magyarul, cégérként, a XV. század derekán tűnik fel először. A kézművesipar fejlődésével, a városi műhelyek, elárusítóhelyek szaporodásával szükségessé vált, hogy valamilyen jellel tájékoztassák, eligazítsák a lakosságot: hol, mit művelnek, mégpedig jogosan, céhmesterként, céhhez tartozóan. A műhelyajtó fölé, az utcára meredő rúdra a mesterséget kifejező vagy azzal kapcsolatos tárgyat — szerszámot vagy terméket - akasztottak ki. A lakatosok például jókora díszes kulcsot, a csizmadiák csizmát. Az asztalos műhelyéhez a gyalu igazított el, a szabóhoz az olló, a pékhez a perec, a bognárhoz a hordó. A borbélycégér — amelynek szél keltette táncát Petőfi is megörökítette — abból az időből való, amikor a borbély nemcsak szakáll- és hajnyíresztő, hanem foghúzó meg seborvos is volt. Az érvágásnál, sebkezelésénél, a borotválás előtti szoppanozásnál használt réztányért akasztották ki cégérnek. A kocsmák, fogadók cégére a római időkből származik. A légiók táboraiban lándzsára tűzött szalmaköteg- gel jelölték meg a — a mai kifejezéssel — kantint, mely eredetileg a lovak abrakolóhelye volt. Ez a szal- maköteg a középkorban már a sörmérést jelezte. Később rafiaköteggé változott, s ilyen formában él ma is, főleg német vidékeken. Néhol ugyanezt forgácskoszorúval jelölték. A magyar népnyelv a forgácskoszorút Szent Péter szakállaként emlegette, amint ezt Czuczor Gergely is megénekelte. Németalföldről került hozzánk, s ugyancsak sörkimérést jelölt a bőrerszényből stilizált golyó. Emlékét a budai Kékgolyó utca neve őrzi. A borkimérést a tölgy-, fenyő-, babér-, borostyánág vagy koszorú hirdette. Ezek a cégérek csak időszaki kimérést, kimérési jogot jelöltek: a cégér akkor lógott kint, amikor az illető mérhette a sört vagy a bort. A vendégfogadás állandósulásával, a fogadók kialakulásával ilyen helyeken szeszes italt is egész éven át mérhettek. A fogadók cégérnek címerképet festettek, előszeretettel választva ehhez valamilyen állatot. Legtöbbször a cégérről nevezték el a fogadót is. Ilyen volt az Arany Sas, a Fehér ló és így tovább. A XVIII, századtól kezdve a cégér használatáért, vagyis a címerjogért, a városokban taksát kellett fizetni, aszerint, hogy hány szobája, illetve hány lovas istállója volt a fogadónak. Nálunk a XIX. század elején alakultak az első kávéházak. Cégérül legtöbbször a kávéspoharat vagy a kávéskannát választották. Ahol pedig biliárdozni is lehetett, ott ezt a két lökőbot a három golyóval, vagy pedig a tizenöt golyót tartó háromszög jelölte a cégéren. A patika a XIX. század elején alakult át füvesboltból gyógyszertárrá. A füvesboltok cégére többnyire valamilyen „fűszerszám" volt, mint például a Három Rózsa, ami egyúttal ott kapható jóféle eszenciát is jelölt. Később aztán a gyógyszertárak legtöbbjének Aszklépiosz leányának, Higieiának jelképe, a csészéből ivó kígyó lett a cégére. Használják még ma is. Ugyancsak a XIX. században alakultak ki, a kereskedelem fejlődésével, a boltok cégérei. A fűszeresek szívesen választották a gyarmatárura utaló elefántot, a szűcsök a leopárdot, hiúzt. A kocsilámpa cégér pedig világítószerekre hívta fel a figyelmet. A legtöbb esetben azonban a bolt tulajdonosának fantáziája alakította ki a cégért, így született meg a Fehér Holdvilág, a Fekete Bárány, az Aranykörte és még számos ehhez hasonló. A sokféle cégér a XIX. század derekától kezdve fokozatosan cégtáblává változott, nem nyúlt ki többé az utcára, zavarva a forgalmat, hanem a fal síkjára került, s a figura mellett megjelent rajta az írás. Később pedig csak az írás maradt, ekkor azonban már nem jogot jelölt, csupán hirdetett. Napjaink neon cégtáblái efféle gyökérből sarjadtak, de bármennyire is sokszínűek és messzire hatók, nem tudják felidézni azt a hangulatot, amelyet az elmúlt korok beszédes emlékei, az utcaképet élénkítő cégérek keltettek. BOGDÁN ISTVÁN 11 ,,A Kengyelfutóhoz’' címzett kocsma cégére
