Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 2. szám
rak szekér, ökör után való szekér, nyári szekér, kétkasú ernyős szekér, éléses társzekér stb. A szekereket a kerékgyártókon, bognárokon és kocsigyártókon kívül a falvak népe, a többi gazdasági eszközhöz hasonlóan, maga készítette. A házi gyártmányú eszközöket általában fából csinálták, így a fakószekeret is. Az alföldi homokban, vagy a tengelyig érő sárban célszerű járműfajta volt. Vasalás nélküli alkatrészeit bárhol könnyen pótolhatták. Használata századunkig fennmaradt (legtovább Erdélyben). A paraszti szekerek famunkájának többségét falusi kismesterek, a vasalásokat a helybeli kovácsok végezték. A szekér alsó részei között országszerte nem volt nagy különbség. A fontosabb különbségeket a tengelyeknél látjuk, amikor a fatengelyt lassan kiszorította a vastengely. Ez a folyamat a múlt század második felében kezdődött, de még az utóbbi évtizedekben is felbukkant egy-egy fatengelyes ökrös- vagy lovasszekér. A szekerek felső része, felépítménye már sókkal változatosabb, kezdve a szekéroldal formájától a kitámasztásig, a hossztól a szekérderék elejének és végének lezárásáig stb. Igen fontos volt a szekéroldal kitámasztásának a módja, ettől függhet ugyanis a szekér teherbíró képessége. Minél szilárdabban oldották meg a kitámasztást, annál nagyobb teher szállítására volt alkalmas a szeTerhes-szekerek Pozsony alatt, XVIII. sz. dalmi nyelv a múlt század elejétől nevez ekhós szekérnek. Két alapváltozatát ismerjük. Egyiken négy oszlopon vagy lábon tartott gyékényfedél volt, a másikon félhengeres, zárt ponyva, bőrrel vagy gyékényborítással. Az előbbit Debrecen környékén, az utóbbit az északi hegyvidéken és Erdélyben kedvelték. A szekerek a paraszti élet hétköznapjainak és ünnepeinek egyaránt eszközei voltak: szekéren szállították a szénát, de a lakodalmas népet is. A szekérhez önálló foglalkozás is kapcsolódott: álló csárdákban többnyire adódott lehetőség a megpihenésre. A csárdaépület mellett a legfontosabb létesítmény a szekérállás volt, amelynek a kapuján a „terhes” szekerek is be tudtak hajtani, s fedele alatt sokszor még az utas is menedéket talált. A szekeresgazdák fuvarozták a vásárra igyekvő iparosokat, s míg a vásár tartott, a szekeres a kocsma állásában vagy a vásártér szélén várakozott, gyakran lókupeckedéssel is foglalkozva. E korban gyakori volt a ló- és a szekérlopás is. Bivaly-fogat a Sárközön kér. Magyarországon a lőcsös szekeret kedvelték. (A lőcs a görbe rúd, amelynek egyik vége a tengelynek a kerékagyból kiálló végéhez, másik vége a szekéroldat felső pereméhez csatlakozik.) A szekéroldal formája lehetett létrához hasonló — ezt gyakran vesszővel fonták be -, deszkával bélelt, magasabb, alacsonyabb, téglalap alakú vagy hátul magasabbra ívelő forma. Általában az alföldi szekerek rövidefobek voltak a hegyvidéken használtaknál. A parasztszekerek kocsiszekrényét vagy derekát régebben nem zárták le, utóbb általánossá vált az elől és hátul alkalmazott saroglya, amely könnyen le- és felhelyezhető, egyenes, ívelt, néha erősen görbülő farács, a szekér derekába tették a vesszőből font kast, amelynek szintén több típusa alakult ki. A szekértető használata nem terjedt el. Már a középkorban is ismerték, de nem mindenhol alkalmazták a fedett szekeret, amelyet az iroaz árút és utast hosszú ideig a fuvarosok és a szekeresek szállították, A városról-városra járó utazókat, a kereskedőket, a vándorló mesterlegényeket, a vásározó mesterembereket és portékáikat, a búcsúsökat, zord télen és forró nyáron ők fuvarozták a hazai utakon, melyek többségére érvényesek Petőfinek a poroszlói gát útjáról írott sorai: „Hosszúsága félórányi ugyan, de rossz időben négy lovas kocsi — nyolc ökör segítségével — egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy odavarázsolja az Alföldre a Kárpátok tájait, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta.” Az útviszonyok ellenére, vagy inkább ezek következtében, még a múlt században is közkedvelt úti alkalmatosság volt a „gyorsparaszt” könnyű szekere, amelyen váltott lovakkal, szinte postaszemen szállították az utasokat. Szállásról ugyan nem gondoskodtak, de az útvonalak mentén A rendőrségi körözvények hiteles leírását adták az ellopott fogatnak. Ilyen az 1852. júniusában kiadott körözvény, amely szerint: „Pilismaróiról kocsit loptak lovastul. A kocsi könnyű parasztkocsi, egyenes létrákkal, vas tengelyekkel, fekete-sárgára festett saraglyákkal, közepén fekete bőr ülés, támasszal, s egy fűzfavesszőből készült ócska szekérkosár. A saraglyán egy kocsiláda volt, benne zsák szecskával és egy másik zsák zabbal." Századunkban jelentősen megváltoztak a járművek, új úthálózat alakult ki, és természetesen a múltba tűntek a szekerezéssel kapcsolatos nagymúltú foglalkozások is. Az ördöngős kocsisokról szóló történeteket, s a magyar szekerező és kocsizó tudomány emlékét a néphagyomány és a népköltészet őrzi. K. SZENTPÉTERI ERZSÉBET 15
