Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 2. szám
AZ ORSZÁGÚTON VÉGIG A SZEKÉRREL.... A hazai utakon és a városi utcákon alig fél évszázada még díszhintók és egyszerű batárök, konflisok és fiákerek, stráfkocsik és szekerek végtelen sora közlekedett. A mezőgazdaságban és az áruszállításban, valamint elsősorban a vidéki személyszállításban a szekerek jelentősége és száma minden más járműét felülmúlta. A technikai haladás azonban néhány évtized leforgása alati csaknem teljesen eltűntette a személy- és teherszállítás több évezredes múltú fogatolt járműveit. Az emberi találékonyság a szekereknél is szinte kifogyhatatlan gazdagsággal ontotta az ötleteket, változatokat. Némi túlzással mondhatjuk, hogy nemcsak tájegységek, de egy-egy falu is rendelkezett a maga jellegzetes szekérformájával, típusával. A régészeti, a nyelvészeti és az etnológiai kutatások felderítették, hogy népünk már a Kárpát- medencébe érkezése előtt ismerte a kerekes járműveket, így a négykerekű szekeret és a kétkerekű taligát. A legrégebbi adatot egy pannonhalmi összeírásban (1095) lelték fel, ebben a szekér már helynévként szerepelt. Nem véletlenül találkozunk velük Feszty Árpád körképében, a honfoglaló magyarságot ábrázolón. A XI. századból származó „GeHért püspök életéről és mártírhaláláról” szóló latinnyelvű legendában jelennek meg az első szekértípusok. Akkoriban az emberek még főként lóháton utaztak, de Gelíért püspök több alkalommal utazott szekéren. Mártírhalálát azonban nem a nehéz utazó szekéren, hanem azon a kétkerekű taligán lelte, amelyen a mélybe taszították. A középkorból számos miniatúra, festmény, fametszet, dombormű idézi elénk a járművek formai tökéletesedését, megjelenik például a hámfa, az úgynevezett fergettyű, ez a kocsiszekrény és az első tengely közé egy szeg köré épített olyan alkatrész, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a jármű fordulását, kanyarodását megkönnyítse. (Talán érdekes itt megemlítenünk, hogy a bukovinai székelyek ma is fergettyűs szekérnek mondják a lőcs nélküli szekeret. Szerk.) Az újítások sorában a legkiemelkedőbb számunkra a „Kocs-i szekér" kialakítása. A középkori viszonyokhoz képest ez a gyorsjáratú parasztszekér, a magyar táji-földrajzi adottságokhoz alakítva jött létre, könnyű rugalmas keményfából készítve, fonott oldalú vázával, hátul felmagasodó kocsiszekrényével, olyan jellegzetes típussá vált, amely évszázadokon keresztül fennmaradt hazánkban. (Elsősorban a Nyugat-Dunántúlon.) Nemcsak a Magyarországon a XV—XVI. század folyamán megfordult külföldi utazók feljegyzései, hanem korabeli metszetek is megörökítették számunkra e járművet. Herberstein orosz követ 1518-ból származó leírása szerint: „E jármű elé három lovat fognak. Vasalása igen kevés, úgyszólván semmi sincs rajta. A kocsissal együtt 4 személy számára van rajta hely. Budától Bécsig, tehát 32 mérföldnyi utat, egy nap és egy éjjel teszi meg. Útközben azonban 5-6 mérföldenkint etetnek is, fele úton lovat váltanak. A kocsik igen kényelmesek, mivel élelmiszereket, ruhát, ágyat, italt, szóval minden A Petőfi-megénekelte négyökrös szekér A magyar kocsi (rézmetszet, 1568) szükségletet magukkal vihetnek rajtuk." E jármű elnevezését nyelvtudósaink a Komárom megyei Kocs község nevére vezették vissza. Ez a helyiség Mátyás király idején a Bécs és Buda között létesített postajárat egyik állomása volt, és szekérgyártásáról, szekereseiről nevezetes hely. A ,,Kocs-i szekér" összetételből rövidült le a kocsi, e ma is közhasználatú szavunk, amely a legtöbb európai nyelvbe átkerült (pl. Kutsche, coche, coach, cocci, kocz, koche, kush stb.), nyelvtörténeti érdekesség azonban, hogy nem a Magyar- országon kialakított „kocsi"-t, hanem a hinták családjába tartozó, felfüggesztett kocsiszekrényű, rugós alvázzal rendelkező járművet nevezik máig így. Alig lehet felsorolni a XVI—XVII. században elterjedt, áruszállításra használt sokféle szekeret. Néhány példa: bakószekér (rézszállításra), sóhordani szekér, furmány, (fuvaros) szekér, kalmárszekér, törkölyhordó szekér, ebédhal szekér, 13
