Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
Kásakavaró A szironyozás, pillangózás az ostorkészítésnél is kedvelt díszítő mód volt, a békési pásztorok 100—150 apró pillangót is alkalmaztak az ostornyélen. Az ostorfonásnak a Tiszántúl az igazi hazája, 8—12—16—24 ágú ostorokat is fontak, kígyóhátra, kukoricaszemre, árpaszemre való fonásnak nevezték ezeket. Az ostornyél fogóját leginkább szaru vagy csont lapocskákból berakott díszítmény ékítette. Ritkán hiányzott a motívumok közül a csillag, a Nap, a Hold, a templom, valamilyen címer, de megtaláljuk a pásztorélet mindennapjainak ábrázolását ostornyeleken. Herman Ottó fedezte fel a Felső-Tisza vidékén készített szarukürtök és ivótül'kök művészetét. A tülök palástját beborítja a virágozás, a két szélét pedig többsoros, csipkeszerű díszítmény határolja. A Sárréten készültek a cifra vasalással erősített, virágzó fával ékesített rühzsírtartók. Karcolt mintáik színesítésére választóvizet használtak, ezzel sárgították a szarut és barnították a fát. A választóvízzel történő díszítést a pásztorok az egész országban ismerték. Az Északi Hegyvidék a szépen faragott ivókanalak, a „csónakok" hazája. A csészéket legtöbbször domború minták borítják, fülüket áttört faragások díszítik. A Palócföldön alakult ki a Felvidék jellegzetes pásztori díszítőteohnikája - az áttört faragás — aminek alkalmazásával a tehetséges pásztorok sokféle tárgyat, bútorokat, hangszereket, feszületet, pásztorkészségeket díszítettek. Egyik padtámla betétbe például a következő jelenetet faragta egy Lőrinc Pál nevű pásztor a XX. század elején: két legény azon vitázik egy fa alatt, hogy melyiküké legyen a madárfészek közben pedig a szemfüles harmadik fürgén felmászik a fára, a fészket kirabolni. Féltve őrzött kincsei múzeumainknak a Dunántúl gazdag ornamentikájú spanyolozott és karcolt „tükörfái". A dunántúli pásztor, ellentétben az alföldivel, nem az övére függesztve hordta apró tárgyait, hanem a befenekelt szűrujjban, vagy a tarisznyájában. Az 1820-as évekből ismerjük az első spanyolozott borotvatartókat. Szigorú kompozícióba rendezett virágokkal vannak ékesítve. De két évtized múlva már egy Király Zsiga nevű pásztor a betyárvilág rettegett és csodált alakjait faragja tükröseire. Ezt másolják, utánozzák a későbbiek, felhasználva emellett különböző nyomatok ábráit is, átfordítva a pásztorművészet nyelvére. Számos csárda falát díszítette például „A vadász temetését" ábrázoló német eredetű nyomat, ezt az 1860-as évek végén készült borotvatartók oldalán láthatjuk viszont. De mintául szolgáltak az apró szentképek is. A kedvelt motívumok között találunk sajátosabbakat is: így a virágszálat csőrében tartó madarat, pávát, a virágból, olaszkorsóból, szívből kinövő virágbokrot, amelyek már a reneszánsz korában vagy éppen a nomád kultúrákban kedvelt motívumok voltak. S. KOVÁCS ILONA Ivókürt a Tiszántúlról Palóc ívócsanak Hortobágyi pásztorkészség 41
