Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
A bicikli, jó magyar nevén a kerékpár - az egynyomú, kétkerekű jármű — megjelenésének idejét pontosan nem ismerjük. Meglehet, hogy a korai középkorban vagy talán még régebben alkották meg az első efféle eszközt. Legrégebbi nyomára Angliában, a stokes poges-i templom 1642-ben készített színes ablaküvegén bukkanunk; a korabeli mester angyalt ábrázolt kétkerekű járművön. A képzőművészetben az angyalokat a IV. századtól ábrázolták szárnyakkal, ezáltal is hangsúlyozva természetfelettiségüket. Meglehet, hogy az ablakkészítő mester az angyalt hasonló jelképi okból ültette 1642-ben kerékpárra. A XVJ., XVII. században egykori rajzok és leírások tanúsága szerint már készültek kézi- vagy lábhajtásos, három- és négykerekű járművek testi fogyatékosok használatára. A francia forradalom előtti években Párizsban a vállalkozó kedvű fiatalok a lovardákban próbálgatták a „célérifére’’-ket, ezeket az egynyomú, kétkerekű, fából készült, de kormányozhatatlan eszközöket, amelyek megüléséhez nem kellett annyi gyakorlás, mint a lovagláshoz, ám némi ügyességet azért megkívántak. A múlt század elején K. C. Drais, bádeni erdész, bemutatta futógépét, a célérifére tökéletesített változatát. Ez is fából készült, küllős kerekekkel, de már kormányozható volt. Drais futógépe Utasa a hosszanti gerendára ült, lovaglóülésben és lábbal lökte magát előre: futott vele. Sima úton jó gyakorlattal akár 16 kilométeres sebességet is elérhetett. Bár a szerkezet népszerűsítésére versenyeket is rendeztek, s a futógépek a múlt század tízes-húszas éveiben megjelentek Angliában, Franciaországban, Olaszországban a futógép mégsem terjedt el. Arról még nincsenek adaí tok, hogy más földrészeken ismerték volna ezt a kétkerekűt. Az egynyomú kétkerekű járművek a múlt század közepén alapvető változáson mentek át: feltalálták a pedálhajtást. A pedálhajtás megjelenésétől mondható a kerékpár tulajdonképpen egynyomú járműnek, ugyanis az előzőeknél haladás közben a rajta ülőnek a lába hol az egyik, hol a másik oldalon érintkezett a talajjal. Az 1860-as évek elején a francia Michaux tökéletesítette a kétkerekűt. Szakított az addigi formákkal, a vázat vékony kovácsoltvasból készítette, rugózó ülést, súrlódó féket szerelt járművére. Kétkerekűjét „vé- locipéde”-nek nevezte. Michauxnak, szerény keretek között, sikerült a tömeggyártást is megindítania. A vélocipéde kényelmesebb volt elődeinél, mégis „csontrázónak" nevezték. Sebességének növelésére az első, a hajtott kereke nagyobbra Pedálhajtású velocipede 38 készült a hátsónál, így az ülés is magasabbra került. Az angolok továbbfejlesztették a francia konstrukciót: a faküllős kerekek helyett drótküllős, acélabron- csú tömörgumis kerekeket alkalmaztak. Ezt is az első kerék tengelyére szerelt pedállal hajtották, ezért a sebesség a kerék átmérőjétől függött: aztán megjelent a nagy kerekű gép, a „bicycle", és a hátsó kerék kis támasztókerékké zsugorodott. Ez a viszonylag könnyű szerkezet alkalmas volt sportcélokra is. A versenyzők közül hátrányos helyzetbe kerültek az alacsonyabb ter- metűek, ezen úgy segítettek, hogy a hajtókarra különleges szerkezetet erősítettek: a lábszárhosszabbítót. A legmagasabb nagy kerekű bicycle 3 méter átmérőjű keréken gurult, amely egy körülfordulásra 9,4 méter utat tett meg, súlya 70 kg. Az átlagméretű bicycle kerékátmérője mintegy 1,3 méter volt. A múlt század hetvenes éveiben az USA-ban is akadtak nagy kerekűek, ezeknek azonban előre került a kisebb, és hátúira a nagyobb kereke, vagyis megfordították az európai mintát. Ez a „star”-nak nevezett kétkerekű a bizonytalan kormányzása miott nem vált be. Acélvázas, tömörgumis bicycle A nagy kerekűvel figyelemre méltó teljesítményeket értek el. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben néhányon vakmerő utakra szánták el magukat, akadt, aki bebarangolta az európai kontinenst, mások az USA-ban az Atlanti óceántól a Csendes óceánig kerekeztek, egy Thomas Steven nevű angol pedig egyenesen világkörüli útra indult gépével 1885-ben. A következő évben 12 ezer kilométer megtétele után már Kis-Ázsiában csodálták meg, onnan pedig Kínán keresztül az óceán felé folytatta útját. A nagy kerekűek megülése kiváló egyensúlyérzéket és artistaügyességet követelt, és a magas nyereg miatt körülményes volt a fel- és leszállás. Ezért, mint közlekedési eszköz, nem honosodott meg, csak sporteszközként vált ismertté. A nyolcvanas években már használtak láncáttételes, alacsonyabb nagy kerekűeket, amelyeket „kan- garoo”-nak neveztek. Az áttétel alkalmazásával lehetővé vált az első kerék átmérőjének csökkentése, anélkül, hogy a jármű sebessége is csökkent volna. Rövidesen kialakult az azonos átmérőjű, kerekeken futó gép, a „safety bicycle". Ez alacsony építésű, ezáltal biztonságosabb és gyorsabb volt elődeinél. Az USA-ban, 1896-ban, 500 üzemben több mint 600 ezer darabot gyártottak belőlük, de ez is kevésnek bizonyult. A hiányzó mennyiséHátsókerék-meghajtású bicycle Kétkerekű egynyomü
