Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 4. szám
Courbet fekete kutyával. 1342 Ornansban, jómódú parasztcsalád gyermekeként. Szülei öntudatos, republikánus érzelmű emberek, akik fiukat felvilágosult szellemben nevelik. Szinte a természetben nő fel, állatok, fák, szántóföldek között; mélyen a tudatába ivódik a falu népének dolgos élete, a szülőhelyét övező táj változatos képe. A középiskolát a közeli Be- sancon kollégiumában végzi el, itt ismerkedik meg a művészet alapelemeivel is. 21 éves, amikor Párizsba utazik, hogy jogi tanulmányokat folytasson, de otthagyja az egyetemet, és elhivatottságának engedve beiratkozik David d'Angers festőiskolájába. Csakhamar a párizsi művészélet ismert alakja lesz, azoknak a fiataloknak a vezére, akiket a forradalmak valósága szembeállított a mindennapi élettől elszakadt erkölcsi és esztétikai tradíciókkal. Az új nemzedék a jelenségek elfogulatlan értelmezését szorgalmazza, a barbi- zoni tájfestők példájára a valóság tárgyilagos megfigyelésére és megjelenítésére törekszik. Courbet vérbő, ösztönös tehetség, alig fog rajta az iskola — készen kapott sablonok megfestése helyett természeti és társadalmi tapasztalatainak vizuális kifejezésén dolgozik. Fejlődésére a legnagyobb hatással a Louvre klasszikus anyagának tanulmányozása, illetve spanyolországi és hollandiai utazása van: a XVII. század nagy barokk mestereinek pszichológiai ereje és valóságtisztelete vele is felfedezteti a realitások hordozta igazságok szépségét. Mint 1855-ben írt ars poeticájában kifejti; „Minden rendszer és minden előre megfogalmazott vélemény nélkül tanulmányoztam a régiek és a modernek művészetét. Nem akartam sem az előbbiek utánzója, sem az utóbbiak majmolója lenni. Arra se törekedtem, hogy a művészetet — haszontalan módon — önmagáért műveljem. Nem! Egészen egyszerűen azt akartam, hogy a tradíció tökéletes ismeretéből saját egyéniségem logikus és független érzését merítsem. Megismerni, hogy tudjak, ez volt a szándékom; hogy képes legyek korszakom erkölcseit, gondolatkörét, jelenségeit — értékelésem szerint — kifejezni. Nemcsak festő, ember is akarok lenni. Röviden: élő művészetet akarok teremteni, ez a célom." Indulása mégsem mentes a romantikától, amit áradó temperamentumán túl Delacroix iránti csodálata is magyaráz. 1842-ben festett, s a 44-es Szalonon bemutatott kutyás önarcképe, a Courbet fekete kutyával, még tipikusan romantikus hangvételű mű, bár az ábrázolt szituáció lelki-érzelmi hűsége a romantika szentimentalizmusán túlmutató életszerűséget ad a képnek. Az 1847- ben készült Pipás férfi már érett, önálló koncepcióra valló alkotás: a beállítás természetessége, köznapias lírája a holland zsánerfestészet legjobb vonásait örökíti tovább. Törekvéseiben az 1848-as februári és júniusi forradalmak megerősítik, ráébred, hogy a művészet harci eszköz az elnyomás ellen. Barátaival, Champfleuryvel és Baudelaire-rel forradalmi klubot alapít, és címképet rajzol rövid életű lapjuk, a Salut Public (Közüdv) részére. A megváltozott légkörben eddig közönségesnek, durvának tartott művei is elismerésre találnak: 1849-ben Ebéd után Ornans-ban című kompozíciójával elnyeri a Szalon aranyérmét. A tömör, egyszerű eszközökkel vázolt családi jelenet elmélyült megfigyelés szülötte, pátosztalan és csináltságtól mentes, még főalakja sincsen. A következő évek meghozzák a főműveket: 1849-ben elkészül az Ornans-i temetés, mely egyszerre szemlélteti művészetének kritikai élét és ragyogó emberábrázolását. Megfesti a Kőtörőket (mely a második világháború során elpusztult) és a lendületes Gabonaszitálót, melyekben a munka könyörtelen láttatásával, a dolgozó ember minden ellágyu- lástól mentes megjelenítésével mond újat. E képek hűen tükrözik erőteljes festői stílusát is: plasztikusan, a fény-árnyék hatások kiaknázásával, a tónusok testiséget érzékeltető fokozataival formálja alakjait. Energikusan bánik a festékkel, amit ecset helyett gyakorta palettavakaróval visz fel a vászonra. Duzzadó invencióját bizonyítják a nagyméretű vásznak is, valamint az a tény, hogy nincs előtte fontos, vagy kevésbé fontos téma. Minden látványra reagál, ami elébe kerül. 1852- ben Louis Bonaparte államcsínye elől vidékre húzódik vissza, s Proudhon társaságában művészetelméleti könyvet készül írni. összeütközése az új rezsimmel azonban, nem késik sokáig: 1853- ban Fürdőző nők című képén a császár megbotránkozik, és lovaglóostorával végigver a vásznon. A kompozíció egészséges erotikájú nőalakjai, akik közül az egyik ráadásul hátat fordít a közönségnek, egy új esztétikai ideál képviselői, paraszti erejük, természetes szépségük érthetően zavarja az arisztokratikus ízlést. Ettől kezdve ellenzékbe szorul, de nem alkuszik. Amikor a világkiállítás rendezősége 1855-ben visszautasítja nagyméretű vásznait, külön demonstratív tárlatot rendez festményeiből: A realizmus — munkáim összessége címmel. Ez a kiállítás a francia realizmus fogalmának szinte hivatalosan kinyilatkoztatott megszületése. A már említett műveken kívül itt mutatta be először Műterem című allegorikus kompozícióját, amelyet festői koncepciója képi kifejtésének tekinthetünk. A 6 : 3,5 méteres vászon, középpontjában a Festő és a Múzsa merészen komponált kettősével, széles panorámáját adja a társadalom különböző típusainak — Courbet kedvelt témáinak. Ugyanitt került a közönség elé a Jó napot, Courbet úr! címen is ismert Találkozás, melyen önmagát és mecénását örökíti meg. A kiállítás jelentős sikert arat, Courbet egyszeriben a társadalmi érdeklődés középpontjába kerül. Festőiskolát nyit, művei iránt most már a „jobb körök” is érdeklődnek. Ekkortájt, a hatvanas évek elején születnek hangulatos természetképei és vadászjelenetei, most festi meg kurtizánokat formázó aktjainak sorozatát, valamint a Szajna- parti kisasszonyok című, allegorikus értelmű kompozícióját. A kép viharos ellenérzéseket szül, a festőt ledérséggel, a művészet lealacsonyításával vádolják. 1861-ben, Millet társaságában, hatalmas nemzetközi sikert arat Antwerpenben; olyan erősnek érzi magát, hogy visszautasítja a felajánlott becsületrendet. Az újabb kihívásokra 1867-ben ismét „ellenkiállítással" felel, ahol a közönség elé bocsátja tengerképeit, majd Münchenben mutatkozik be nagyobb anyaggal. 1870-ben a Kommün tagjává választják, ő lesz a műkincsek védelmét szervező bizottság elnöke. Ilyen minőségében részt vesz a Napóleon által állított Vendome-oszlop ledöntésében, ezért a Kommün bukása után letartóztatják, s hat hónapi börtönre, valamint 300 000 frank kártérítésre ítélik. E hatalmas összeget képtelen előteremteni, így műveit elkobozzák és elárverezik. Helyzete művészileg is lehetetlenné válk, képeit az 1872- es Szalon rendezősége politikai meggondolásokból nem engedi kiállítani. Mielőtt véglegesen összeomlana, barátai Svájcba menekítik. Itt, a Genfi és a Neufchateli tó partján festi utolsó, komor zengésű tájképeit, és mintázza meg - hálából a befogadásért - Helvét köztársaság című domborművét. Betegen, magányosan, megtörtén hal meg 1877 decemberének utolsó napján. Életműve, magatartása óriási hatással volt kortársaira, neki köszönhető, hogy a realizmus ösz- szefonódott a társadalmi haladás vállalásával, s szociális töltésű, forradalmi célzatú művészi irányzattá vált. Az élet küzdelmes oldalát, a nehéz fizikai munkában eltörődött embereket választotta művészetének tárgyául, s így megalapozója lett minden olyan művészi törekvésnek, amely a változás, a változtatás igényével szemléli a világot. TASNÁDI ATTILA 31