Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
unnDN si irmain u»nnmiinn.in 7cnun in 1 Öt páholysoros, jó akusztikájú nézőtér jött létre, s növekedett a színpad is. Az újjáépített színházat 1856. augusztus 20-án nyitották meg — s azóta, a második világháború idején elrendelt kiürítést leszámítva, folyamatosan játszanak benne. 1880-tól a színháznak már száz tagú zenekara és százhúsz főnyi énekkara, és egy sereg kiváló énekese volt, mint például Dunszkoj, Butenko, Szo- binov, Nyezsdanova, Antonovszkij és Vlaszov. A pétervári Mariinszkij Színházból szerződött 1899-ben a moszkvai Nagy Színházhoz az akkor 26 éves Fjodor Ivanovics Saljapin. Az orosz műsor is kibővült, mert a század második fele rendkívül termékeny korszaka volt az orosz operának. Egymás után kerülnek a Nagy Színház színpadára Rubinstein Démon; Csajkovszkij Anyegin, Mazep- pa, A pikk dáma; Muszorgszkij Borisz Godunov; Borogyin Igor herceg; Rimszkij-Korszakov Hópelyhecske és A pszkovi lány című operák. Neves festőket szerződtetnek szcenikai feladatokra. Itt dolgozott például Valc, Vrubel, Plenov, Vasznyecov, Golovin és Korovin is. Ez a nagy díszlettervezői gárda többségében Mamontov moszkvai magánszínházában nevelkedett, amely az orosz szecessziónak kiinduló állomása volt. A szecessziós szemlélet — amely a díszletmegoldásokban is szimbolikus, stilizált és látványos megoldásokra törekedett — jellemezte jó ideig a Nagy Színház színpadképeit is, de amelynek végső eredményei nem itt, hanem később, a Gyagiljev-féle orosz balett produkcióiban Bakszt, Benois és Goncsarova díszletterveiben bontakoztak ki. A forradalom után Moszkva lett a Szovjetunió fővárosa. A pétervári, illetve már leningrádi volt udvari színházak jelentősége csökkent, a moszkvaiaké megnövekedett. Hozzájárult ehhez a hangsúlyeltolódáshoz az is, hogy a századfordulótól kezdve Szta- nyiszlavszkij Művész Színháza már amúgy is Moszkvára terelte a figyelmet. 1917 után a moszkvai Nagy Színház lett a Szovjetunió legjelentősebb operaháza. Ennek az időszaknak első nagy jelentőségű eseménye Sztanyiszlavszkij bekapcsolódása volt az operaház munkájába. A Nagy Színház kollektívája ugyanis már régen érezte, hogy az operajáték elavult rendszere megújításra szorul. Igényelte ezt az új közönség is, amely nemcsak hallgatni szerette volna az operát, hanem hallani, látni és megérteni akarta mindazt, ami a színpadon történik. Ezért hozták létre 1918-ban a Nagy Színház Operastúdióját, amelynek vezetését Sztanyiszlavszkijra bízták. Sztanyiszlavszkij, aki a stúdióban a konzervatórium végzett növendékeivel és a színház fiatal tagjaival foglalkozott, nem pusztán zenei produkciót kívánt hallgatóitól, hanem a zenéből kiindulva a színpadi ábrázoláshoz, az aktív cselekvéshez akart eljutni. A teatrális realista operai stílus kialakításában barátjának, a Nagy Színház tagjának, Saljapinnak példájához igazodott, aki nemcsak a világ egyik legnagyobb énekese, hanem egyik legnagyobb színésze is volt, s akinek érthető szövegmondása és páratlan színészi kifejezőereje természetes és elválaszthatatlan egységbe olvadt csodálatos hangjával és rendkívüli muzikalitásával. Minden szerepében tökéletes színész és énekes volt egyszerre. Sztanyiszlavszkij ennek a dramatikus zenei egységnek a megvalósítására törekedett, és Saljapin példájára hivatkozva, ezt az utat jelölte ki a jövő nemzedék számára. A forradalom után a most már Moszkvai Akadémiai Nagy Színház nevet viselő színház műsorán megmaradtak a nemzetközi operairodalom nagy alkotásai, Mozart, Beethoven, Verdi, Rossini, Wagner, Puccini művei, és mind gyakrabban kerültek színre, új rendezésben, az orosz klasszikusok, Glinka, Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij operái. Ugyanakkor megjelentek az új, szocialista opera első kísérletei is: Sosztakovics Lady Macbeth; Dzerzsinszkij Csendes Don; Kabalevszkij Moszkva alatt; Colas Breugnon; Hrennyikov Viharban; Prokofjev A három narancs szerelmese, Háború és béke, Eljegyzés a kolostorban; Meltjusz Az ifjú gárda; Saporin Dekabristák című művei. Az 1927. év mérföldkő volt a szovjet balett történetében. A Nagy Színházban ekkor mutatták be az első forradalmi témájú balettet, Glier Pipacs című táncjátékát. Vajnonen balettmester 1938-ban Moszkvában is színre vitte Aszafjevnek addig csak Leningrádban játszott balettjét, a Párizs lángjai-l. 1935-től állandó sikerrel játszotta a színház Aszafjev másik két balettjét, a Bahcsiszeráji szökökut-at és A kaukázusi fogoly-1, Hacsaturján Gajane és Spartacus című táncjátékait, és Prokofjev Romeo és lulia című balettjét. E művek többségét a magyar közönség is megismerhette. A régi balettek közül nem kerül le a Nagy Színház műsoráról Adam G/se/e-je és Csajkovszkij Hattyúk tava című balettje. Nagy sikerükhöz hozzájárul az is, hogy a negyvenes évek óta Moszkvába tömörülnek a legjobb balettművészek, mint például Szemjonova, Pliszecká- ja, Ulanova, Lepesinszkája, Sztrucs- ková, a férfiak közül Jermolajev, Messzerer, Gabovics és sokan mások. Egy színház kétszáz éves történetével köteteket lehetne megtölteni, a falai között zajló bonyolult és meg- szakíthatatlan művészi folyamatok, illetve azok eredményei azonban csak az előadások közvetlen élménye alapján tárulnak föl a közönség előtt. A magyar közönségnek erre a közvetlen élményre is alkalma nyílott, amikor 1971-ben a Moszkvai Nagy Színház Magyarországon vendégszerepeit, és kilenc előadást tartott a Magyar Állami Operaházban SODRONYING ÉKSZERTALKA
