Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 2. szám
A legöregebb működő harangunk: az 1523-as évszámot viseli, s a nógrád- szakáli rk. templom tornyában-függ. Egy évvel fiatalabb társa, az 1524- ben öntött harang teljesíti fáradhatatlanul napi kötelességét a Veszprém megyei Várvölgyön. Lehet, hogy akad az országban itt-ott náluk idősebb is, azok között a harangok között, amelyeket készítőjük nem jelzett évszámmal. Ezeket is beszámítva, a XVI. századi harangjaink számát húsznál többre nem becsülhetjük. De XVII. századi is kevés akad. Leginkább az ország északkeleti vagy nyugati, a töröktől egykor megkímélt részein találhatók. Ezekben a századokban főleg bécsi, pozsonyi, kassai, eperjesi harangöntő mesterek keze alól kerültek ki a harangjaink. Munkáik általában pompásan díszített remekművek. A törökkel határos területeken, mint Nógrádban, valószínűleg helyi kontárok is foglalkoztak harangöntéssel. Néhány, az előbbiekhez képest silány kivitelű kis harang tanúskodik erről. Egyik-másik harangunk sorsát történelmünk valamely jeles személyének nevével kapcsolják össze. A neves bibliafordító, Károli Gáspár gönci pap, 1575-ben lllenfeld András kassai ágyú- és harangöntővel öntetett a gyülekezete számára harangot. Nagy mecénása volt a harangoknak I. Rákóczi György erdélyi fejedelem. Több kedvelt helysége, mint Sárospatak, Szerencs, Zboró, Debrecen, sőt a török kézen levő Kecskemétnek is ajándékozott harangot. Az első kettőt a sárospataki, az utolsó kettőt a gyula- fehérvári ágyúöntő műhelyében készítették. De több zempléni faluban élt még vagy száz évvel ezelőtt is az a vélekedés (itt-ott bizonyára nem alaptalanul), hogy harangjukat Lorántffy Zsuzsanna adományozta. I. Rákóczi Ferenc adott harangot például az Abaúj megyei Regécnek, II. Rákóczi Ferenc pedig 1704-ben ágyút ajándékozott Miskolcnak, hogy abból harangot öntsenek. A harangöntő mesterség hazánkban (eltekintve talán a XV—XVI. század fordulójától) a XVIII. sz. és a XIX. sz. első felében virágzott. A török uralom alól felszabadult Ország újjáépítése fellendítette ezt a kézműipart. A harangöntés mesterei egyre-másra vándoroltak be Németországból, Ausztriából hazánkba. Tíz évvel a török kiűzése után, 1696-ban már letelepült Budán az első mester, Nus- peckher János, de nemsokára Pesten, Egerben, Győrött, Losoncon, Pécsett, Sopronban, időnként Vácott, Esztergomban, Debrecenben, majd a XIX. században Kőszegen, Szombathelyen, Veszprémben, Székesfehérvárott, Baján is működött egy-egy harangöntő mester — akik szinte kizárólag német ajkú városi polgárok voltak. Az ország keleti részein ugyanakkor ungi, beregi, szatmári, szabolcsi vagy bihari magyar kis- nemesek is elsajátították a mesterséget. Falujukban, vagy faluról falura szekerezve űzték a mesterségüket. A XVII. század végén már lengyel vándormesterek is járták ezt az országrészt. A múlt század második felében a vidéki kézműiparos harangöntőket néhány, üzemmé fejlődött műhely váltotta fel. A mesterség ma kihaló- félben van. Egyetlen harangöntő működik hazánkban, Gombos Sándor, a Pest megyei Örbottyánban. Ugyanazzal a technológiával dolgozik, amellyel elődei 2-300 évvel korábban. Harangmúzeumunk nincsen. Néhány vidéki múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban őriznek néhány helytörténeti jelentőségű példányt. A Magyar Nemzeti Múzeumban találunk nagyobb gyűjteményt, amely főként az első világháború során hadi célra rekvirált, a beolvasztás alól azonban mentesített régi harangokból tevődött össze. Kár volna, ha ezek az értékes műtárgyak, amikor eredeti helyükön használhatatlannak minősülnek - hiszen előbb-utóbb az lesz a sorsuk —, elpusztulnának. Harang 1622-ből, Bethlenszentmi klásról XV—XVI. sz. harang *31MP' \r af rarOTitöS Máté István harangja. 1790. Az egykori pesti Városháza harangja
