Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 4. szám

vetkező szakaszában tárta fel módszere lényegét Leibniz előtt, ámde anagrammában, betű-rejtjeles szövegben. 1667-ben Leibniz minden rejtjelezés nélkül írt módszeréről Newtonnak. Kapcsolatuknak ebben a szakaszában zavartalan az összhang kettejük között. Sőt Newton az 1687-ben megjelent Philosophiae naturalis-ában el is ismeri Leibniz jogait. Kettejük ellentéte, s az elsőbbségi vita külső gyújtásra kezdődött és tartott egészen 1717-ig, Leibniz haláláig. Ebben a harcban, amely nem csupán két ember ádáz csatája volt, Királyi Tudományos Társaságok, lapszerkesztőségek és magánemberek, ugyancsak nemtelen fegyvereket vetettek be a vélt igazság védelmére. Newton is, aki kettejük párbeszédében ez ideig tárgyilagos, sőt nagyvonalú volt, e nemzeti üggyé duzzasztott prioritási vitában nem éppen feddhetetlen módszerekkel élt, s a Philosophiae nat. 3. kiadásából is egyszerűen elhagyta a korábban Leibniz javára fogalmazott részleteket.

Newton helye a matematika történetében jelentős. Szerepe a fizika történetében döntő! Egy, a fizika fejlődését több mint két évszázadra meghatározó világkép megteremtője. A mechanika kulcsfontosságú törvényeinek első, világos megfogalmazója. Bámulatos merészséggel és biztonsággal általánosító és világos áttekintéssel szintetizáló elme.

Legjelentősebb fizikai munkája a „Philosophiae naturalis principia mathematica", a Természetfilozófia matematikai elvei. A mű megírása sok évi töprengés és munka után az 1685—86-os évekre, első megjelenése 1687-re esik. Halley költségén, Londonban jelent meg. A három részre tagolt mű bevezetésében meghatározza műve célját is Newton. Eszerint a skolasztika mellőzésével, a matematikát kívánja alkalmazni, a természettünemények tanulmányozásakor. A bevezetőben rögzíti három híres mozgás- törvényét is. Ebben a műben fogalmazza meg az általános gravitáció elvét is, azt a felismerést, matematikai kifejtésben, hogy ugyanaz az erő tartja földkörüli pályán a Holdat, amely a föld felé mozgatja az eső testeket is. Newton a célkitűzéshez hű marad, és amilyen kevéssé kutatja az erő okát, oly alaposan leírja természetét és hatásait matematikailag. ♦

Ma is él a köztudatban egy anekdotikus történet, miszerint Newton egy fa alatt ülve almát látott leesni (más változat szerint a fejére esett az alma), ez késztette elmélkedésre, és vezette az általános gravitációelmélet felfedezésére. A történet, amely Newton unokahúgától indult útjára, Voltaire terjesztésében tett szert népszerűségre.

A Principia mellett, amely „az embernek az ég harmóniáját vala hirdetendő”, Newton más fizikai munkái is jelentősek. Elsősorban „Optiká"-ja. 1704-ben jelent meg, Hooke halála után. Kezdeti optikai munkái következtében ugyanis tíly heves vitái támadtak Hooke-kal, hogy megfogadta, a nézeteltéréseket elkerülendő, Hooke életében optikai munkáiból semmit sem közöl.

Az Optika tulajdonképpen minden, a fényre vonatkozó kutatásának és ezek nyomán kialakított elméleteinek a gyűjteménye. A fény visszaverődését, törését, a színszóródást, a testek természetes színét és az interferenciát, vagyis a fényhullámok találkozásakor előálló jelenséget mind-mind vizsgálja, és e jelenségeket az emissziós elmélet alapján magyarázza is. Éppen az emissziós elmélet az a pont, ahol Hooke-kal és Huyghensszal, a hullám- elmélet alapítóival szembekerült. És ez a szembekerülés p fény mibenlétéről, lényegéről egy közel kétszáz évig ártó vita kezdetét jelentette.

A fényt adó részecskékből, korpuszkulákból állónak vallották az egyik oldalon (ezek elődje Newton is), míg hullámtermészetűnek a másik nézet hívei. És mivel újabb és újabb optikai jelenségek felfedezése hol az egyik tábor javára igazolt, hol a másik félnek adott érveket, a vitát eldönteni csupán a modern fizika „is-is" ítélete tudta. Eszerint az anyag — így a fény is — nem vagy ilyen, vagy olyan tulajdonságú, hanem ilyen és olyan tulajdonságú is egyidejűleg. A vizsgált jelenségtől, és nemegyszer a vizsgálati módszertől függően, egyik vagy másik tulajdonság válik uralkodóvá, míg más tulajdonságok háttérbe szorulnak. De Newton korában ez a ma már magától értetődő gondolat az „egyértelműség" ellen szólt volna, s így az ellentmondás szükségszerűen kenyértörésre vezetett a két elmélet hívei között.

A fehér fény színeire bontását már Newton előtt elvégezték. De ő volt az első, aki a pontos vizsgálati módszert kidolgozta, és használható magyarázatot adott a jelenségre. így őt kell tekintenünk e vizsgálatok „első emberének" és egyben a hallatlanul fontos (napjainkban is egyre fontosabb) vizsgálati módszer, a spektroszkópia megteremtőjének.

Fizikai munkáira gondolva zavarba ejtően merül fel a kérdés: miben volt nagyobb? Konkrét természettörvények világos megfogalmazásában, vagy azokban a természetfilozófiai gondolatokban, amelyekben a legmodernebb fizika egy-egy gondolatát fedezhetjük fel?

„Vajon nem alakulnak-e át egymásba a nagy testek és a fény, s vajon nem nyerhetik-e a testek aktivitásuk jelentékeny részét az állományukba tartozó fényrészecskéktől?” — kérdezi az Optika című művében. És a kérdésre a huszadik századi fizika ,,igen"-nel felelt.

Avagy: „Nincsenek-e a testek kis részecskéi olyan lehetőségek, képességek vagy erők birtokában, amelyek révén a visszaverődés, törés és elhajlás során nemcsak a fénysugarakra hatnak távolból, hanem egymásra is, ekként idézve elő a természeti jelenségek zömét?" - tűnődik Newton, miközben azoknak a molekuláris erőknek létén töpreng, amelyekkel ma számolunk és jelenségeket értelmezünk. És Newtonnál e töprengések sohasem pusztán öncélú bölcseleti eszmehegyezések, hiszen az ilyesfélékről megvan az elmarasztaló véleménye. „A filozófia olyan szerénytelen és kötekedő dáma, hogy vele szóba állni annyi, mint perpatvarba keveredni." Az elmélkedésekben mindig a jelenségek legegyszerűbb magyarázatát keresi és egyben a konkrét természettudományos vizsgálatokhoz a továbblépés lehetőségét.

Frédéric Boulée: Newton-emlékmű terve, 1790-ből

Azon kevesek közé tartozott, akik minden társadalmi, kortársi elismerést megkaptak. 1672-től a Royal Society tagja, 1704-től titkára. Közben a pénzverő hivatal ellenőre, majd igazgatója. Anna királynő 1695-ben lovaggá üti. Közben megmarad a cambridge-i egyetem tanára, ahol 1669-től a matematika-tanszéket vezeti. Pedagógiai ténykedései kis idejét kötik csak le, és ezen a téren nem is örvend túl nagy népszerűségnek. Előadásainak gyérszámú közönsége bizonyítja ezt. Mindenekelőtt tudós és gondolkodó volt, a szónak jó és (éppen tanári működését illetően) rossz értelmében egyaránt.

Harmonikus és gazdag életét az 1690-es évek elején két esztendőn át súlyos betegség - elméjének elborulása — sújtotta le. 1727-ben halt meg, 85 éves korában. A legnagyobbaknak kijáró pompával temették el a westminsteri apátságban. Szemfedelének szalagjait a főkancellár, hercegek és a Royal Society tagjai tartották.