Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 3. szám

HEREND

P. BRESTYÁNSZKY ILONA

A GYÁR

\ bakonyi rengetegben megbúvó nerendi porcelángyár változatos; bajban, csapásban, de sikerekben is gazdag története példa arra, hogy nyersanyagban szegény, elmaradt ország is világhírt szerezhet magas művészi színvonalú, technikailag tökéletes termékeivel.

Kossuth 1843-ban az ipar fejlesztése érdekében mondott szavai váltak valóra a kis gyár történetében: „A magyar műipar azelőtt hasonlított a puszta virághoz, mely hallgatag árnyban észrevétlenül szórta illatát, ezután ... oly virág leszen, melyet a nemzet kedvencz gyermeke gyanánt veendő dajkáló karjaira, hogy óvja, ápolja a zordon szelek fuvalma ellen, s nevelje naggyá, mely majd önerejével megbírjon állni akármi szél fű, akárhonnan . .."

Ausztria a porcelángyártást sokáig akadályozta Magyarországon - főként a bécsi porcelángyár érdekeit védve. Ezért a hazai porcelángyártás viszonylag későn, a XIX. század elején indulhatott meg, szerény keretek között. A reformkorban Széchenyi István eszméinek hatására Bretzenheim Ferdinánd herceg, Bécs tiltó parancsa ellenére, 1827-ben porcelángyárat alapított regéd birtokán. De mégsem ez volt az első magyar porcelángyár. Levéltári források tanúsítják, hogy már 1826-ban, a Bakony-hegység vadonában, Stingi Vince „porcelánműves" porcelánüzemet működtetett, a veszprémi püspökség fennhatósága alatt.

A gyár első évtizedeit a magyar reformkori üzemek jellemző nehézségei a tőke és hitel állandó hiánya, anyagbeszerzési, szállítási és szakképzett munkaerőgondok jellemezték. Stingi kis üzeme korabeli elnevezés szerint kőedényt gyártott, emellett porcelánnal is kísérletezett. A kísérletek sokba kerültek, ezért Stingi 1830-ban társult Fischer Mórral. Az új társ erősnek bizonyult, 1839-ben tőkéjével megszerezte az egész üzemet, s a következő esztendőkben korszerűsítette és a porcelánkészítésre állította át. Gyártmányait folyton fejlesztette, a művészi készítmények foglalkoztatták képzeletét. Kezdetben a cseh, majd a bécsi porcelánok színvonalát akarta elérni. Az 1842-es I. Magyar Iparmű-kiállításon termékei már nagy feltűnést keltettek, Kossuth szerint „egy hercegi asztal igényeinek is megfeleltek".

1843. március 13-án tűz pusztította el a kis üzemet. (A tűzvész előtti gyártmányok emlékét egy remekbe készült tál őrzi.) A tűzvész után újjáépült a gyár, tovább alkalmazkodva a kor követelményeihez. Gyártmányaiban a régi, nagy múltú porcelángyárak - Meissen, Sevres, Capo di Monte, Bécs - termékeit igyekezték utánozni. A kereskedelmi indokot ehhez az arisztokrata családok vagyont érő készleteinek kiegészítése adta. Versenytől nem kellett tartania, mert erre az igényes munkára egyetlen korabeli gyár sem vállalkozott. Fischer számítása bevált. Herend neve fogalommá vált, egymást követték a nagy megrendelések. Az ötvenes években a távol-keleti porcelánok utánzásából és a nagy nyugat-európai gyárak régi minta- és formakészletének összeolvasztásából.

sajátos stílust alakított ki Fischer, melyet gazdag, pompás kézi festésű díszítmény és tökéletes technikai kivitel jellemzett.

Ez a gyár sajátos formanyelve, mely- lyel az 1851-es londoni világkiállításon figyelemre méltó sikert aratott, s a következő években európai rangot vívott ki magának. A londoni kiállításon rendelte meg Viktória angol királynő a herendi gyár máig legkedveltebb, róla elnevezett min-