Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 2. szám
e művészet mestereinek büszke két sorát olvashattuk volna: „Soha el nem múló dolgokat mi készítünk, Ruhából könyvet, mely mindig él velünk." És belépve a malom súlyos tölgyfakapuján, végigjárhattuk volna azokat a helyiségeket, amelyekben néhány technikai változtatástól eltekintve, sok évszázad óta változatlan eszközökkel és mozdulatokkal készült a papír. A rongyokat először minőségük, anyaguk szerint válogatták, levagdalták a gombokat, majd porolták, tisztították, mosták, szétvagdalták. Ezután került sor a rothasztásra, a keményfából készült hatalmas kádakban. A vízzel elárasztott rothadó rongyokat néhány naponként átkeverték, forgatták. Ezután következett a zúzás, a rongy rostokra bontása. Ehhez a víz energiáját használták fel. A zúzából a merítőkádba vezetett az anyag útja, ahol vízzel hígították, keverték és a kádból a merítőlegény szitáján már lapok formájában, a nyers, nedves papír indult további útjára. A rákosán a nedves papírlap egy nemezlapra került. Tetejébe ismét egy nemezlap, majd megint egy papírlap, és a 181. papírlappal, illetve az erre még ráborított nemezlappal zárt le a rakosólegény egy duzmát. A duzma a sajtolóba került, ahol a préselés hatására kiszorult a víz a rostok közül. Az ívek közé helyezett nemezlapok szívták fel a vizet. Az első sajtolást újabb és újabb követte, most már nemezlapok nélkül, s ezalatt a rostok tömörültek, az ívek egyre szárazabbak lettek. A nedvesség utolsó nyomait a szellős szárítópadláson vesztették el a fehér papírlapok. A száraz ívek felületét enyhe vizes kezeléssel és achátkővel történő simítással tették alkalmassá írásra. A papírmalom végül rizsmákba csomagolva (1 rizsma 480 ív írópapírt vagy 500 ív nyomópapírt tartalmazott) indította útjára a papírt a nyomdákba, kancelláriákba, hivatalokba. Hogyan éltek, kik voltak azok az emberek, akik a fehér művészet mesterségét űzték, akik városon és céhen kívül éltek, és akiknek munkáját mindig a titkolódzás köde takarta? Ahhoz, hogy egy ifjút inasnak szerződtessenek a papírmalomhoz, elengedhetetlen volt a jó hírnév, a törvényes szármrzás, a feddhetetlenség. A jelöltért néhány köztiszteletben álló polgárnak kezességet kellett vállalnia. A jó hírnév megőrzése a későbbi inas-, legény- és mesterévekben is nagyon fontos volt. Papírkészítő nem vehette feleségül a hóhér, a poroszló vagy a pásztor lányát, vagyis nem házasodhatott olyan családba, amelyben a közfelfogás szerint nem becsületes foglalkozást űztek. Ha minden feltétel megvolt, akkor is csak próbaidőre vették fel az inasjelöltet. Ha bevált, kezdődhetett a négy nehéz inasév, amelynek elmúltával vizsgát tettek szóban és gyakorlatban egyaránt, sokszor idegen malom mestere és legényei előtt. Ezt követte a legényavatás ünnepélye. A jelölt az inaspecsenyével vendégül látta a malom lakóit. A mester „társpoharas” köszöntése nyitotta meg a ceremóniát, s a jelölt megköszönte a tanítást a legényeknek és a mestereknek. Ezután kicserélhette az inasok fehér kötényét a legények zöld színű kötényére. A legény ezután külországokba indult vándorútra, további három évre, mely alatt idegen malmokban tökéletesítette tudását. Az idegenben töltött évek végén vagy hazatért, vagy megtelepedett valahol a legény, és ha körülményei úgy hozták, mester- vizsgát is tett. Bár a papírkészítők nagyon féltékenyen őrizték művészetük minden titkát (a papírkészítő özvegye, az íratlan törvények értelmében, csak papírkészítőhöz mehetett ismét férjhez, ha malmát megtartani szándékozott), a mindent felforgató XIX. század feldúlta a békés papírmalmok nyugalmát is. Kevésnek találta azt a harmincezer mozdulatot 14 óra alatt, amellyel egy-egy merítő-, rakosó-, vagy fektetőlegény napi munkája során csupán néhány rizsma papírt hozott létre. A gyáripar a század hatvanas éveire még az elmaradt Magyar- országon is elcsendesítette az utolsó malmokat, hogy helyettük új nyersanyagokból új technológiákkal hatalmas telepek ontsák a tömegigények kielégítésére, ezer új formában, a papírt. K. R. ÉVSZÁZADOKON KERESZTÜL VÁLTOZATLAN ESZKÖZÖKKEL KÉSZÜLT A PAPÍR 17
