Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 2. szám
CSARDAJELENET - NÉPI FAFARAGAS tét. De ez már bizonyos pro- filizáció volt, és magában hordta a későbbi halászcsárdák, gulyáscsárdák, birkacsárdák stb. csíráját. A régi csárdák egyszerű, a célszerűséget és a körülményekhez alkalmazkodást mindenek elé helyező vendéglátó intézmények voltak. Nagy jelentőségük volt közvetlenül a korabeli közlekedésben és közvetve a termelésben. Közülük sokhoz regék, mondák, színes történetek egész légiója csatlakozott híres vendégekről, emlékezetes eseményekről. E történetek miatt íróink szívesen fordultak háttérként, színhelyként csárdáinkhoz. Irodalmunk nem egy kiemelkedő alkotása népszerűsítette a csárdákat, elter- jesztője, ápolója volt a csárdák hagyományainak. Sok-sok csárdánk közül legnagyobb hírre talán a Jókai által is nem egy alkalommal leírt Hortobágyi Csárda tett szert. Ma is ott áll a kilenc- lukú híd mellett, ahol egykor a debreceni vásárokra menő vásárosok számára, a vámhely közelében épült. Az egyik elterjedt újabb népballadánk tette híressé a Szolnok alatti Hajiad csárdát, amelynek bérlőjét egy szerencsétlen éjszakán családostól kiirtották (Pápainé). A Kecskemét környéki Kutyakaparó vagy Kutyakapa- rási csárdát Petőfi tette híressé. Ez már Petőfi korában is elhagyatott volt, mert elkerülték az utak. Vajszló alatt egy kis dombon ma is áll az a híres csárda, amelyben a Dráván túlról, Horvátországból jövő fuvarosok, kereskedők, hajcsárok pihentek meg a sellyei, a pécsi, a siklósi vásárokra igyekezve. Nemrégen hozták rendbe és „állították ismét üzembe” a Dunántúl egyik leghíresebb csárdáját, ami a Buda-Székesfehérvár—Veszp- rém-Szombathely-Graz útvonal fontos állomása volt ( Nemesvámos). Jókai az Egy magyar nábob című regényében a kótaji Törik-szakad csárdát örökítette meg. A román Joan Slavici a híres borosjenői csárdát választotta „A kincs” című regénye színhelyéül. Ez a csárda, ahogy neve is elárulja, eredetileg malom volt (Jószerencse malma). Az elnevezés utal arra a szoros kapcsolatra, ami a középkorban a malmok és a csárdák között fennállt. Ez a csárda a bihari hegyekből az Alföldre irányuló állatforgalomban töltött be fontos szerepet. Győrffy István a csárdákról írt rövid írásában a Karcag és Nádudvar között volt híres Szentágota csárdát, valamint a Tiszafüred alatti, ma is álló Meggyes csárdát említette sok más között. A csárdák világáról elmondottakat nem is fejezhetnénk be mással, mint az ő szavaival, amit a csárdásról mondott. ,,A csárda nevéhez fűződik egy jó magyar táncnak, a csárdásnak a neve is. Nem valami régi elnevezés ez, sőt nem is a néptől ered. A múlt század közepe táján találták ki magyar úri emberek s ez az új táncnév olyan divatos lett, hogy pár év alatt a nép is megkedvelte, s országszerte általánossá vált. Sőt, mint a magyar nemzeti tánc neve, hovatovább az egész világon ismeretes lesz.” A csárdák világa nem volt különösen vidám világ. Nem járta bennük éjjel-nappal a he- jehuja, a dáridó. A nagy ritka vidámságot, zenét az a néhány betévedt vándorénekes, pikulás szolgáltatta, aki éppen olyankor bukkant föl a csárdában, amikor mulatós kedvű vendégek érkeztek. Még kevésbé táncoltak bennük, legalábbis páros táncokat, hiszen a pusztai csárdáktól távol éltek a fehérnépek. Az utasoknak pedig egyéb gondjuk is volt a nagy törődés miatt, mintsem hogy táncoljanak. DANKÓ IMRE CSARDABERENDEZÉS VESZPRÉM MEGYÉBŐL KÁRMÉNTÖ GYŐR MEGYÉBŐL 7
