Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
Marie Antoinette is élt (aki egyébként a pozsonyi Kempelen Farkastól is mindig játékokat követelt), a kis viaszszobroknak keletjük éppúgy volt, mint csodálójuk. Ezek az udvari évek, persze csak a felkészülés évei Marie Grosholtz számára, mert hiszen a tűzpróbája e viaszfiguráknak a tűz esztendejében volt: a forradalom alatt. A forradalom annyi társadalmi, szellemi, forradalmi fogalom mellett, az in effigie fogalmát is újjászülte. Az in effigie, vagyis a távollétében elítélt személy alakjának megjelenítése a középkor mélyébe nyúlik, de itt kap valós társadalmi tartalmat, amikor éppenséggel Curtius doktor egyik viaszfiguráját vonszolták végig Párizs utcáin, majd égették meg: Necker pénzügyminiszter portréját, akit a nép sok baj, megannyi éhezés okozójának tartott. Egyébként ennek a Neckernek a leánya volt Madame de Stael, aki a kor egyik leghíresebb írójává nőtt, egyszersmind írók legnagyobb szerelme, sőt örök s áhított szerelme ama William Pittnek is, aki viszont Franciaországot akarta térdre kényszeríteni. Egyszóval e történelemben minden összefonódott, írók és szobrok, viaszminták és politikusok, mert hiszen új rend született, melynek áldozatait börtönök mélyén és kivégzőhelyeken, dr. Guillotine pompás bárójának alján, a fűrészporos kosarak mellett, némi sajnálattal mintázott meg Marie Grosholtz, azaz Madame Tussaud. S itt, ebben a forgatagban derül ki a viaszszobor másik tulajdonsága. Hogy rokonságot tart a halotti maszkkal. Az orvostudományból vétetett és a klinikai halál beálltát őrzi véglegesen. A történelem e pillanatában viaszszobrászat és ércöntés kelt bírókra. A Tussaud-iskola nagy párbaja a Svájcból néhány napra Párizsba visszaérkező Voltaire arcának rögzítése volt. A kor nagy szobrásza, Houdon őrizte meg ércben az ironikus mosolyt, a beesett arcot, a felfelé göndörödő hajat. S aztán Curtius viaszszobra is, melyet sokan hívebbnek mondanak Houdon portréjánál, holott aligha az, mert éppenséggel a művészi ihletettség, a több pillanatot egybefogó művészi tekintet hiányzik belőle. Ez a különbség szobor és viaszmásolat között. Az egyik még egy adott arcból is összefoglalást, a másik még a legelmélyültebb pillanatból is csak egy élet töredékét, esetlegességét képes rögzíteni. És mégis: a viaszmásolat rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, mellyel a szobor sohasem : épp az egyszeriség hitelével. Erről tanúskodik Madame Tussaud életből mintázott, megszólalásig hű portréja is a kivégzett XVI. Lajosról és családjáról. Ismételjük el a viaszszobrok történetének esztétikai újdonságát: 1. a természetelvűség, 2. az egyszeriség- nek, a hitelességnek a szempontja, s tegyük hozzá a harmadikat, melyet közkeletű és mégis csúnya mai magyar kifejezéssel így mondanak: „egy az egyhez". Itt tért el Madame Tussaud gyakorlata Curtiusétól. A nagybácsi kicsinyített viaszszobrokat készített, Madame Tussaud újítása az volt, hogy az élet arányait állította helyre viaszban. A legmeglepőbb a látogatónak, ha belép a londoni múzeumba, hogy az első galérián, a fordulóban ott látja Hitler „megszólalásig hű” alakját. És ez az alak, egy rendkívül kis növésű diktátor minden nevetségességét leleplezi. Hát törpék uralkodtak rajtunk! - kiált fel a látogató, mert a viaszszobor az élet arányait tükrözi. A szobrászat egy alak visszaadásában nagyít vagy kicsinyít, a térben képzeli a figurát, a „körbejárható- ság” eszméje szerint is: arányai nem azonosak az élet arányaival. A viaszszobor azonban maximális hűségre törekszik még ebben is — a szobrászat költői mértéke helyett — az élet emberi léptékét utánozza, s ez me- gintcsak felfedezés volt a maga idejében. Még egy utolsó összefüggés: Madame Tussaud múzeumában különleges helyet kap „a rémületek kamrája". Ott tekinthető meg, rendszerint „munka közben” megannyi gyilkos és vérző áldozat, köztük a többszörös feleséggyilkos, a Chaplin által halhatatlanná tett Monsieur Verdoux. Tehát politikusok, és gazemberek: ez Madame Tussaud szemlélete a történelemből, ő aki a guillotine árnyékában járt, hogy halotti maszkokat húzzon le az arcokról. Egy múzeum szerkezetévé tette hát a kényszerképzetet, hogy a történelmi és az egyéni bűn minőség nélkül azonos. Két elgondoláson nyugszik ez a meggyőződés. Az egyiket éppenséggel a XIX. század elején elterjedő sajtó mechanizmusa tette széles körben ismertté. Madame Tussaud viaszmúzeumában mindazok ott sorakoznak, akiket a hír kapott szárnyára. A hír, a minőség nélküli információ tudóst és táncoslábú sztárt, gyilkost és hadvezért ugyanabba a festékszagú viaszmúzeumba zsúfol össze. A másik, ami ezt a képzetet táplálta, ugyancsak egy XIX. század eleji felfogás, mely a lángészt és a bűnözőt ugyanegy agytorzulás eredményeként értékelte. Korszerűtlen alapeszméken nyugszik hát Madame Tussaud gyűjteménye. A látogató mégse kerülje el. Koncepcióban hazudhat ugyan e múzeum, de nem hazudhat az egyes portrékban, az egyes alakokban, hiszen alapelve a hűség. Madame Tussaud-nál mindenki berendezheti a saját történelmi múzeumát, ha kellő kritikai éleslátással veszi birtokába a látványt. Az angol útikalauzok intik a turistát, nehogy gyermeket a „rémületek kamrájába" bevigyenek. Mi óva intünk mindenkit, nehogy a rémületek kamrájának nézze a történelmet egy Madame Tussaud-nál tett látogatás után. Mert Madame Tussaud a történelem egy-egy pillanatát rögzíti viaszába, de ez a viasz könnyen olvad és veszti el arányait, ha nagyobb viharok tűzvésze támad rá. UNGVÁRI TAMÁS MARIE ANTOINETTE GRÓF ZEPPELIN FRANKLIN BENJAMIN GYILKOS A BÖRTÖNBEN
