Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
Szerencse fel! Az emberiség felemelkedése szorosan összefügg a fémek megismerésével, és használatba vételével. Ahhoz, hogy az ember felemelkedjék, először a mélybe kellett leszállnia, és ott megszereznie felemelkedése eszközeit, a fémeket. Őstörténetünk egyes korszakai is egy-egy fém megismeréséhez kötöttek, annak nevét viselik (bronzkorszak, vaskorszak). Az ércbányászat egyetemes történetében a Kárpát-medencében folyt virágzó bányaművelés fontos fejezetet foglal el. A középkorban Magyar- ország arany- és ezüsttermelésben a világon a második helyen állt. Az arany termelésében Afrika, az ezüst bányászatában Csehország volt csak előttünk. A XIII. században az ismert világ aranytermelésének harmad-, ezüsttermelésének negyedrészét szolgáltatták a magyar bányák. De nemcsak a kitermelt fémek mennyisége fejezi ki a magyar ércbányászat jelentőségét, hanem azok a technikai és később tudományos eredmények is, amelyek a magyar bányaműveléssel kapcsolatosak. A legrégibb idők emlékei, ma múzeumi tárgyak, tanúi az ősember első próbálkozásainak a fémek felhasználása terén. A Bükk-hegységben vagy Recsk környékén, a Mátra vidékén még az újabb időkben is találtak termésrezet. Ilyen és ehhez hasonló lelőhelyek szolgáltathatták anyagát az első fém használati eszközöknek, pl. annak a néhány száz darab rézeszköznek is, amely a Mátra aljáról került elő. De a karácsi aranybányában talált kőkalapács azt is sejteni engedi, hogy készítője már nem elégedett meg a véletlen adta termésfém darabokkal, hanem maga is kutatta és kitermelte a fémet. Az időszámításunkat megelőző másfél-két évezredben azonban a réz használatát a Kárpát-medencében is kiszorította a bronz. A Borsod megyei Szihalmon bronzolvasztókat is találtak, és Tiszaföldváron az öntésre szolgáló minták is előkerültek. Az arany, amely az ókori és a középkori világkereskedelemnek egyaránt serkentője volt, sok népet csalogatott már az ókorban az Erdélyi Érchegység aranybányáihoz. Egyes történelmi munkák szerint még a föníciaiak is bányásztak e vidéken és a dákokat megelőző időkben a görögök is. Nagy Sándor aranypénzei, kétségkívül több helyen is (a Hunyod megyei Petrozsényban, a háromszéki Gelencén stb.) előkerültek a földből. Amikor Traianus a dákok leigázásával Erdélyt római provinciává tette, a rómaiak mesés aranymennyiséget termeltettek ki és szállítottak el Erdélyből. A történetírók szerint volt időszak, amikor hetente 5 mázsa aranyat termeltek ki és szállítottak el a dáciai aranybányákból. Az időszámításunk utáni 105-től 265-ig terjedő időszakban a rómaiak által az erdélyi érchegységből kitermelt arany meny- nyiségét 20 000 mázsára becsüli a korabeli történetírás. Kőrösbánya, Zalatna, Verespatak aranybányái ontották az aranyat és adták a pazarlóan gazdag római élet csillogását. A római idők ércbányáiban vasékkel, feszítőrúddal vagy tűzzel való repesz- téssel dolgoztak. A primitív kézi művelés és a kitermelt fém hatalmas mennyisége sejteni engedi azt is, hogy mekkora embertömegek dolgozhattak ezekben a bányákban. A hunok betörései vethettek véget a virágzó római fémbányászatnak ezen a vidéken. És a rómaiak után több évszázadra feledésbe is merültek, elavultak az egykor oly gazdag aranybányák. Történelem előtti nyomait találjuk az embernek a régi magyar fémbányászat másik jelentős vidékén, a szepesi bányavidéken is. Az ún. széngödrök, a cölöpépítmények maradványai, vas- és bronzleletek, csont- és cserépmaradványok jelzik, hogy a legrégibb idők embere is lakhelyül választotta ezt a hegyektől jól védett és táplálékban gazdag vidéket. Az időszámításunk utáni századokban népek és népcsoportok váltogatták egymást e vidéken. Az érckutatás és bányászás első emlékeit ezek, a már rég feledésbe merült népcsoportok hagyták ránk. A honfoglalás korabeli bányászat I. István király korában a magyar államszervezet a szepesi bányavidékekre is kiterjeszkedett. Már 1000- ben és az azt követő években lengyel hadifoglyokkal művelték a Sze- pesség néhány ércbányáját. A korábban csak szervezetlenül odaszi- várgó szász családok mellé István szervezett telepítésének eredményeként egyre több és több német telepes, bányász vándorolt be a sokszor túlzsúfolt német bányavidékekről. 1142 és 1160 között II. Géza a szászokat nemcsak a szepesi földre telepítette tömegesen, hanem az ország minden más vidékére is, ahol megvoltak a bányaművelés lehetősé37
