Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
tétlenül nézte a szovjet filmeket. A látható érvek többsége tehát a régi gyakorlat új mezben való folytatása mellett szólt. A szakmai vitákban azonban egyre jobban elkülönült egymástól a receptre gyártó iparos és a társadalmi felelősséget érző, a kort művészi formában kifejező alkotói magatartás és szemlélet. Az utóbbi nézetek főként a moszkvai emigrációból hazatért Balázs Béla személye és munkája körül kristályosodtak ki. Éppen ezért egyaránt nehezen értették őt a filmcsináló mesteremberek és a bürokrata filmhivatalnokok. Pedig nem véletlen, hogy az államosítást megelőző időszak két legértékesebb filmje, a Radványi Géza rendezte Valahol Európában és a Szőts István rendezte Ének a búzamezőkről Balázs Béla művészeti irányításával és tevékeny közreműködésével készült. Leleményes volt a tehetségek felkutatásában és fáradhatatlan a filmműveltség alapjainak lerakásában. Főszerkesztője lett az 1945 júliusában megindult Fényszóró című film- és színházi képes hetilapnak. Sorozatos előadásokban ismertette a szovjet filmművészet klasz- szikusainak, Eizensteinnek, Pudovkin- nak, Dovzsenkónak a munkásságát. Filmesztétikát tanított az 1945-ben újjászervezett Színház- és Filmművészeti Akadémián. Megszervezte az első Magyar Filmtudományi Intézetet. Lelkesedése, szenvedélyessége mindannyiunkat magával ragadott és máig tartó útravalót adott. Ahogy a Fényszóró beköszöntő számában írta: „Silánysággal, együgyűséggel, orde- nárésággal ne akarjunk »népszerűek« lenni. A nép mindig felette állt az ilyen népszerűségnek. A közönség nem közönséges. Értelmes világosságra van szükség, és akkor nincs az a »magas és finom művészet«, mely a nagyközönség számára megközelíthetetlen volna." MOLNÁR ISTVÁN színházi tavasz A magyar nép történelmének új fejezete indult 1945 kora tavaszán. El- múlóban volt az ország életének egy sötét korszaka, hogy valami új kezdődjék, valami, amiért sokan, a nemzet legjobbjai küzdöttek: a szabadság. A megújulás lehetőségét várták a színművészet világában is. A lépésről lépésre kibontakozó színházi tavasz már 1944 őszén elkezdődött. Az ország felszabadítása Szegedig ért, ahol egy héttel a szovjet csapatok megérkezése után, október 18-án a színházban már előadást tartottak. A sorban a pécsi Nemzeti Színház következett, amelynek társulata az ostrom heteiben is együtt maradt, s így 1944. december 10-én már ott is újra megnyílhattak a kapuk. Debrecen ugyan korábban szabadult fel, de ott az első előadáshoz csak 1945. január 5-én gördülhetett fel a függöny. Mindez a tavasz előjátéka volt. A kibontakozásnak a fővárosban kellett megtörténnie. Az új helyzetben azonban jelentős problémákkal is meg kellett küzdeni. Hiszen nem egyszerűen a régit kellett folytatni, hanem — régi elemek felhasználásával - szinte mindent újra kellett fogalmazni. S mint minden területen, úgy itt is, hallatlan lendülettel indult meg az újjáépítés. Újjáépítés az elsődleges és az átvitt értelemben egyaránt. Mert a háború itt is romot és rombolást hagyott maga után. Bombatalálat érte a Vígszínházát, s még hosszú évekig gondolni sem lehetett arra, hogy új élet költözzék belé. Romossá vált a Nemzeti Színház épülete, és a színészek — próbák helyett, majd pedig a próbák mellett — törmeléket hordtak, romot takarítottak. De az elmúlt időszakban szétesett a magyar színésztársadalom is. Gondoskodni kellett arról, hogy csak azok kerülhessenek be az új élet vérkeringésébe, akik méltók a lelkek újjáépítésének nagy feladatához. Ennek a munkának az eredményeképpen alakult meg 1945. május 8-án, a fasizmus feletti győzelem napján, HONT FERENC ÉS MŰVÉSZTÁRSAI A SZÍNHÁZI ÉLET BEINDÍTÁSÁN MUNKÁLKODNAK TRliS A 17
