Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)
1974 / 1. szám
A NAGY KÉRDÉSFELVETŐ Mikor Kant születésének 250. és halálának 130. évfordulójáról emlékezik meg a világ, az ünneplésben több tudományág képviselői vesznek részt. Méltán emlékszik Kantra a csillagászat, hiszen ő volt az első tudományos megalapozottságú kozmogóniai elmélet egyik megteremtője, tisztelettel emlékszik Kantról a biológia is, mely joggal tekinti a darwinizmus előfutárának. Ugyancsak megemlék- szik róla az irodalomtörténet, hiszen gondolatainak befolyása nélkül sem Schiller, sem Kleist életműve nem képzelhető el. Azonban Kantról elsősorban a filozófia emlékezik meg joggal. Vitathatatlan ma már, hogy pályája indított meg egy olyan fejlődést a német gondolkodásban, melynek eredménye a dialektika kidolgozása. S miként a csillagászatnak, a művészetnek és a biológiának, úgy a filozófiának is egyik legnagyobb kérdésfelvetője lett. Feladatának tekintette, hogy a francia felvilágosodás gondolatait a német elmaradottság ellenére is átplántálja Németországba. Mindenekelőtt külön akarta választani a teológiai kérdésfelvetést és a természettudományos problémafelvetést. Ez volt a fő célja az úgynevezett első Kritikának, A tiszta ész kritikájának. Ebben a műben sikerült, Németországban először, hangsúlyozni, hogy a fizikai világkép csupán úgy alakítható ki, ha abból kikapcsoljuk isten képzetét. Igaz, az elmaradottság árát is meg kellett fizetni. Ezt a gondolatot Kant csak úgy fejthette ki, hogy egyúttal az objektíve létezőt megismerhetetlen- nek jelentette ki, tehát olyan módon, hogy ingadozott az idealizmus és materializmus között. A legnagyobb hatása az egész modern korra Kant etikai felfogásának volt. Ennek az a tartalma, hogy kimondja: az emberek érzelmileg, morálisan egyenlők egymással. A híres kategorikus imperatívusz, mely cselekvéseinket Kant szerint irányítja, azt a kötelességet tartalmazza, mely szerint úgy kell cselekednünk, hogy cselekedeteink normává válhassanak mindenki számára. Ez a qondolat jelzi, hogy Kant nem pusztán a megismerés kritikusa és nem pusztán a felvilágosodás racionalista tendenciáinak továbbépítője, hanem egyúttal a szentimentalizmus, a Rousseau, Richardson, valamint a korai Goethe által képviselt szentimentalizmus jelentős filozófiai megfogalmazója is. Igaz, hogy ez a megfogalmazás csupán formális. Semmit sem mond cselekedeteink tartalmáról, hanem az emberi praxist kizárólag a normává változás kritériumának veti alá. Semmit sem szól az emberi törekvések, valamint az értékfelhalmozás tendenciájáról, hanem csupán formális kötelezettségeinket írja elő. Nem veti össze választásaink, erkölcsi magatartásunk következményeit szándékainkkal, kiindulópontjainkkal és rigorózus is, hiszen nem veszi figyelembe magatartásunk pszichológiai motivációit. Mindez igaz. De ennek ellenére a XIII. század végének Németországában az, amit Kant, mint világpolgári szándékot hirdetett meq, mint emberi egyenlőségkövetelményt tanított, felvetette a kérdést minden haladó ember számára: vajon tart- ható-e az emberek közötti megkülönböztetés, vajon nem az emberi nem egységéről kell-e beszélni, amikor gondolkodunk, írunk és cselekszünk. Fölvetette továbbá azt a kérdést, milyen előítéletek béklyózták le az emberiséget, hogy sokáig nem az emberiség egyetemes egységéből indult ki, hogy az érzelmeket megosztották rendek, származás, korlátok, hogy a morál egyenlőtlen volt, hogy érvényesült az emberek vonatkozásában is a híres — még Rómából származó mondás: Quod licet lovi, non licet bovi. S ez egyet jelentett azzal: az emberek egy részét Jupiternek, istenségnek, más részét pedig igavonónak kellett tartani. Mindez nem más, mint A gyakorlati ész kritikájának tartalma és gondolatébresztő problémája. Igaz, a gyakorlat Kant számára azonos volt a morális gyakorlattal. De az ő gondolataiból kaptak ösztönzést igen mély művek alkotására azok az írók, akik azt hirdették: erkölcsileg kell felkészíteni az embereket a jövő, a polgári jövő számára, mert más gyakorlati lehetőség erre nincs. Innen fakad Schiller programja, mely szerint az emberiséget esztétikailag kell 28 megnevelni, morális öntudatra ébreszteni, hogy azután új emberként álljon az új társadalmi lehetőségekkel és az új gondolatokkal szemben. És ha van is a kanti erkölcstannak bizonyos, a protestantizmusból származó nagyon szigorú és privát-emberi jellege, mely az embert mint a társadalom elszigetelt egyedét tekinti, mégis éppen a kanti gondolatok vezetnek olyan felismerésekre, mint Nicolai Hartmanné: ,,A legyen kanti megfogalmazásában világosan kimutatható az új értelemgondolat. Ez a legyen nem külső parancs, hanem az ember sajátja, az ő lényegéből származik, és megfelel az akaratának. A gyakorlati ész nem az individuumé ugyan, de nem is az istenségé. Ez az ész az emberé in genere . . ." S végül nem véletlenül tetézi be a kanti életművet az esztétika. Az esztétikai felfogás terén is meghaladta Kantot a filozófia. Azonban mégis Kant érdeme maradt, hogy felvetette az ízlés kérdését, tehát azt a problémát, mely az esztétikai hatáskutatás igazi kérdése. Továbbá Kant korának gyermekeként csatlakozott ahhoz a tendenciához, mely távol akarta tartani a művészettől a reakciós politika beavatkozásait, mely ezért mintegy sánctábort vont a művészi alkotások köré, védve és féltve a művészetet, mint a jövő erkölcsi, érzelmi és ízlésbeli előkészítőjét. Kant éppen az előbbiek miatt volt a filozófia óriása. Életműve nem betetőzés, hanem kezdet, nem megoldás, hanem kérdésfelvetés. Annak a kérdésnek a felvetése, hogy miképpen lehet magából a valóságos tudományból, az emberek elvi egyenlőségéből és az emberek ízlésének valóságából kiindulva filozofálni. S ezek a kérdések uralkodnak a kanti életműben s éppen kérdésfelvető jellege következtében válik a dialektika egyik legjelentősebb kezdeményezőjévé. A dialektika mindenekelőtt az ellentmondásokat fedi fel a dolgokban, s ezáltal távolít el az álmegoldásoktól. S ezenkívül — talán ez a legfontosabb — Kant egész filozófiája — a kifejtés formájával furcsa ellentmondásban — az ember keresése minden jelenség mögött, az emberi magatartás lehetőségeinek vizsgálata minden időszakban. Ezért nem szabad elfeledkezni arról, hogy Kant a három Kritika előtt, valamint a Kritikák mellett újra és újra visszatér az antropológiai kérdésekhez. S mit jelent az ember vizsgálata? Elsősorban azt, hogy vissza kell adni az embernek, mint univerzális lénynek, valamint az emberi nem egységének helyét a gondolkodásban, és nemcsak a gondolkodásban, hanem a valóságban is. Igazi német idealista lépés az, hogy előbb a gondolatban kell meglelni az ember helyét, és csak utána van lehetőség arra, hogy az embernek mint embernek, tehát különbségtétel nélkül visszaadjuk a helyét a valóságban. Azonban ez az idealista elgondolás az idealista megfogalmazás ellenére is az adott viszonyok között az egyetlen lehetséges lépés volt. Az a kezdeményező szerep, ami Kantnak osztályrészül jutott, sokszor nehézzé tette a filozófus személyes helyzetét, s filozófiájának elterjedését különösképpen akadályozta a kor minden reakciós áramlata. De ez a filozófia mégis terjedt. Új és új filozófusok születtek a kanti elmélet nyomán, akik kidolgozták a forradalmi módszertant, a dialektikát, mely a kanti kérdéseket átértékelte, átalakította és nyomatékosabbá tette. Vitathatatlan, hogy a Kanttal kezdődő fejlődés csúcspontja Flegel és a he- qeli dialektika, de éppen ennyire vitathatatlan, hogy a megindítás érdeme az övé. HERMANN ISTVÁN
