Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 1. szám
SZÍNHÁZ? kát. Az ezer részletben hűséges naturalista színpaddal ellentétben itt végtelenbe futó. mégis tömör egységet adó vonalak épülnek fel. Régmúlt korok hatalmas sziklatemplomainak az emléke sugall valami magasztosai, méltóságteljeset, valamit, amit a természet önmagától nem ad meg, amit az embernek kell a saját erőfeszítésével kialakítania. Természetes, hogy fej-fej melletti harc indul a két megoldás érvényesítéséért. íme, egy párhuzam. 1905-ben a berlini Deutsches Theaterben a világhíres rendező, Max Reinhardt megrendezi A velencei kalmárt Emil Őrlik díszleteivel, forgószínpadon. A színpadkép fotója valódi várost mutat; az arányok hitelesek, a felhasznált anyagok teljes illúziót nyújtanak: égetett téglát, palát, márványt, követ. Emberméretű ez a világ, otthonosan lehet mozogni benne. Ehhez képest milyen emberfölötti méretű volt az angol színpadreformer, Edward Gordon Craig terve egy másik Shakespeare-drámához. Pedig csak egy évvel később készült, 1906-ban. A Macbeth egyik jelenetében például az őrület határán táncoló, alvajáró Lady elve- szőn imbolygó alakja egy hatalmas oszlop mentén tűnt fel, végtelenből induló és végtelenbe vesző lépcsősoron. Gyertyájának fénye csak sejtette a hatalmas boltozatokat és sorra életre keltette az oszlop aljába belefaragott régi holt királyok szoborképmásait. Nyomasztó-lenyűgöző színpadi kép volt. Egy másik párhuzam néhány év múlva. Reinhardt akkor a goethei Faustot rendezte Alfred Roller díszleteiben. A színpadon a húsvéti séta helyszíne: masszív városfal, tövében még hófoltokkal tarkított rét, karcsú és levél- telen nyírfák (a színháztörténész még arról is beszámolhat, hogy a fákat egy közeli erdőből hozták és állították színpadra ugyanúgy, mint ugyanazon a színpadon a Szent- ivánéji álom forgószínpadra épített erdejének fáit). S idézzük ismét Gordon Craig tervét, amely szintén 1909-ben készült a Macbeth darabkezdő jelenetéhez, s amelyről azt mondta : „...az egyenes oszlopnak ugyanolyan hatást kell gyakorolnia a nézőkre a darab kezdetén, mint amilyent Beethoven ér el a hallgatóiban az Eroica szimfónia kezdetén . . Persze ehhez a monumentális színpadképhez másfajta színpadi mozgás, másfajta színészi stílus illik s ha élő színész ezt a monumentalitást nem tudja megvalósítani, akkor Craig azt javasolja, hogy egy „Uber- Marionett” helyettesítse a színészt. Nemcsak ez a két — egymástól alapvetően eltérő — stílus (egyszerűsítve a pszichologi- kus — kifejező — és az antipszichologikus — ábrázoló — alkotói módszer ellentétének is nevezhetjük) található meg, hanem jó néhány más, „önmagát még ki nem futott” stílus is jelentkezik. A szimbolizmus például Déry Tibor Tükör című darabjának nemcsak a címében lelhető fel, de dramaturgiájában is (a két színpadi család egymás sorsát tükrözi, ha némi fénytöréssel is), de a Vígszínház díszletmegoldása is erősen szimbolikus volt, amikor az egész színpadot körülölelő kettős tükörfalakkal zárta magába a dráma eseményeit. — Néhány évvel ezelőtt, ugyancsak a Vígszínházban, a kései expresszionizmus bukkant fel O'Casey Ezüst kupa című groteszk játékában, a harctéri jelenetben, sírkeresztek és katonák furcsa, egymást váltó azonosításában. — Évek óta visszatérő témája a színházi kritikának és színházelméletnek a század eleji avantgarde meg-megismétlődő újrajelentkezése — gondoljunk csak a nemrég Pesten járt belgrádi Atelje 212 übü királyára, amellyel színpadon most mutatták be nekünk a múlt század végén keletkezett „őst”, Alfred Jarrynak az abszurd irányába mutató hősét. Ha nem is teljesen változatlan formák között, de a kétfajta színház, amely e korszak fő színházművészeti dilemmáját a legvégletesebben képviselte: az emberméretű (és emberközpontú) színház ma is harcol az ember- fölötti (vagy már-már ember nélküli) színházzal. Most is szemben áll a komplex emberábrázolás igénye — annak intellektuális és érzelmi elemeivel együtt — a fiziológiai; ritus- szerű, bábuszerű vagy cirkuszi jellegű színjátszással. Ha az ellentmondások, túlélések és párhuzamosságok okát keressük, anélkül, hogy túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgokat, azt mondhatjuk, hogy amilyen sokrétű a mai világ társadalmi és életformája, amilyen sok változat van az életvitelben — a múltba nézőtől a jövőt tervezőig, ugyanígy élnek egymás mellett a letűntnek vélt stílusok és a legfrissebb kísérletezések. SZÉKELY GYÖRGY GORDON CRAIG SZINLAPTERVE A MACBETH-HEZ (1906) APPIA: RITMIKUS SZÍNPAD (1901) FAUST. DEUTSCHES THEATER (1909)
