Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 4. szám
költötték. S löm, milyen a sors! A családi székhely mindenkori parancsolóiban fel sem ötlött, mi búvik a sőregi rész sokszor megvadászott halmai, facsoportjai alatt, hanem a két „szegény” rokonfiú az, ki nem tud nyugodni. Sírt, sírokat sejtenek az apró dombok alatt, s addig leveleznek, kérlelnek, kilincselnek, míg végre a Nemzeti Múzeum kötélnek áll, s kiküldi Bella Lajost és Hillebrand Jenőt a tápiószentmártoni határba. A két Blas- kovich élete nagy sikereként jegyzi fel az 1923-as ásatást. A görögök által lófejőknek, tejevőknek nevezett-csúfolt szkíták egyik fejedelmi sírja kerül napvilágra, s a leletek között a 22 centiméter hosszú, fekvő szarvasalak. Az aranyszarvast — amelyet a szakemberek joggal a szkíta ötvösművészet minden téren legjelentősebb emlékei közé sorolnak — elektronlemezből, azaz arany és ezüst azonos arányú ötvözetéből domborították, s eredetileg pajzs díszítménye volt; ma a Nemzeti Múzeum féltve őrzött kincse. Képe azonban ott függ a tápiószelei múzeum falán, emlékeztetőnek, intésnek arra, hogy a hithez kitartás, a kitartáshoz tudás kell. Mert életük utolsó két évtizedében - miután 1944- ben a két magyar úr a falvat megszálló szovjet hadosztály parancsnokától kér és kap menlevelet, őrséget kúriája, gyűjteménye számára — az addig saját gyönyörűségükre szerzett, tartott, ápolt gyűjteményt megnyitják a falu, a környék, a látogatók előtt. Felismerik, hogy a tárgyak csak akkor érnek igazán valamit, ha szolgálnak, ha módjuk van tudatni a rájuk bízott üzenetet. A falu, a környék a gesztusra gesztussal felelt. Az ötvenes években — amikor a technika nyitotta meg a földet, mivel ez idő tájt végzik az első mélyszántásokat — apró gyerekek és a munkát otthagyó felnőttek hozzák azt, ami felszínre bukkan; hatvan régészeti lelőhelyet tudtak meg ilyen módon. természetes környezetben látható, úgy, mintha használójuk éppen most lépett volna ki az ajtón. Mert ilyen a dolgozószoba, a dohányzó, a nappali, ilyen a többi helyiség; talán érthetőbb, ha azt írjuk, ilyen a légköre ennek a múzeumnak. S persze, az örökség nemcsak a megmutatásra, hanem a gyarapításra szóló kötelezettséget is jelenti, mégpedig minden tekintetben. Gyűjtőterületük — lévén az egyetlen ilyen intézmény — az egész járásra, valamint a monori járás északi részére terjed ki, gyűjtőkörük pedig a régészet és a hely- történet. Tápiószele Város részén az igazgató, Dinnyés István irányításával 1972-ben és 1973-ban is folytattak ásatásokat, földbe mélyített kelta házat, földbe ásott kemencét, késő avarkori sírokat — valószínűleg temetőt — lelve, tárva fel. ötszáznál is több sír a szkíta temetőben, amelynek föltárása csak részben történt meg . . . Négy kelta sír a szomszéd község, Farmos egyik telkén, melyre házépítéskor bukkan a tulajdonos, s míg az első sír tartalmát „kirámolja”, s úgy hozza be a múzeumba, a másodiknál már néhány tárgy körvonalainak megsejtésekor kerékpárra ül, s indul az archeológus igazgatóért. . . Időszaki kiállítások, évente néhányszor szabadtéri hangversenyek — a közönség zöme fiatal! —, az iskolások csoportjainak fogadása, tárlatvezetések. .. hétköznapjait éli a két nemesúr hagyatéka. Ahogyan ők cselekedték és óhajtották, él, mert magát gyarapítva másokat is gazdagabbá tesz a Blaskovich Múzeum. MÉSZÁROS OTTÓ A SZKÍTA ARANYSZARVAS Végül is így összegeződik — bár természetesen a szakember nem adhatja fel a korok és tárgyak szigorú osztályozását — régenvolt és közelmúlt, így talál helyet egymás mellett az, amit a Blas- kovichok megvásároltak a hajdani egri érsek, a költő, a műpártoló, a Nemzeti Múzeumra nagy értékű képgyűjteményt hagyó Pyrker János László hagyatékából, az, amit ők leltek földben, régi házak zugaiban, s az, amit a falvak népe hozott. Szakszerűen ezért jelölik vegyes gyűjteménynek a tápiószelei múzeum anyagát, óm a laikus számára talán éppen ezért érdekes. A tárgyak java — már ami persze állandó kiállításra került, mert itt is, akárcsak másutt, örök konfliktusban él megmutatandó és megmutatható, azaz anyag és hely — DOLGOZÓSZOBA 29