Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 4. szám
FŐIÜL VALÓ FÁK izenöt éve már, hogy tudós professzor Esze Tamás, a kuruckor neves ismerője, kutatója intve figyelmeztetett: mentsük meg — legalább történelmi emlékezésünk számára — a református temetők fejfáit. Nem a múltat visszatartó elérzékenyüléssel tette ezt, hanem páratlan kincsünk felismerésével. Igaza volt. A nagykőrösi temetőben akkor még száznál jóval több fejfát találtam, s a városban fejfafaragót hármat, ma hírül is alig van, aki fejfát faragjon vagy állítson sírja végibe. Tolvajok felaprítják, kincskeresők elhordják, s még múzeumaink se jutnak már hozzá. Jó, hogy Kecskemét idejében felkészült erre a pusztításra s begyűjtötte környékéről a szebbeket. Szatmárcseke messze van, oda még a fotó művészei is nehezen jutnak el, áll hát egy-két csónak formájú fa. Fejfa? Nem, inkább szobor? Amilyen keveset tudunk róluk mondani, mint fejfákról, annál többet, mint a népi teremtő, formáló képzelet ajándékairól, a népi szobrászatról. Gyermekkoromban, a húszas években, az Üjfehértó- ról Hajdúdorogra vezető köves út mentén az akácfák messze fölébe nőttek a gombos fáknak, a régi temető fejfáinak. Hol gombos fának, hol főtül való fának, vagy kopjafának, fejfának nevezik őket, s nem is mindegy hogyan. Mint egy elhagyott kert düledező szobrai, úgy élnek emlékezetemben. Ezeket a fából való szobrokat felváltották a habarcsból öntött galambok, a műkövek. Valami azonban mégsem közös közöttük. A fejfa messzi történelmi múltat őriz, a mostani sírkövek torz szülöttei a dilettantizmusnak. ogy a fejfa egyáltalán van, létezik, azt is alig tudjuk. A fővárosunk közelében fekvő község illetékeseihez telefonáltam, alig múlt tíz éve. Azt válaszolták, hogy nem tudnak fejfákról, de nézzem meg magam. Aki hivatalos ügyben járt gyakran a temetőben, kiderült, annak sem volt fogalma arról, hogy itt, Budapest tövében, ráadásul üdülőközségben, csodálatos és gazdag fejfák tömege áll még, s újak is — mert semmibe vette a fát, valami megtűrhető átmenetnek a műkőből készült giccsekhez. Pedig a fejfákat nézve azt is észre kell venni, hogy nem halálról, nem elmúlásról van szó, hanem éppen az ellenkezőjéről: a megmaradásnak állított jelképekről. Az emberről, aki elmegy ugyan, de formáját, alakját utódai megőrizni akarják, fából faragott alakja képében. Élők állítják, hogy az életre figyelmeztessen. Felső részét kontynak nevezik, sapkának, süvegnek, lejjebb: fejnek, melynek homloka, bajusza, nyaka van, és van a testnek válla, lapockája, törzse, dereka, köldöke, végül a földbe kerülő lába. Erősen, emberi méltósággal állnak a „főtül", vagyis napnyugat felől állított fák az ember fölött, s még azt is kimondják faragásaik jeleiben, hogy ki volt öreg vagy fiatal, asszony, leány, férfi vagy gyermek, gazdag vagy szegény. Ha nem jelekben, akkor a fa vastagságában, nagyságában. A bevésett hal a halászt jelenti képpel, a balta a favágót, kalapács a kovácsot, szekerce az ácsot. Síkdíszítéssel ott találjuk az ősi napkorongot, s a madarat, a madár képében elszálló lélek csodálatos szimbólumát. Ahány falu, annyi változat. Nincs magyarázat arra, hogy szomszédos községek is miért használnak másmás sírjelet. Hogy egyazon temetőn, sírjeltípuson belül is gyakori a változat, ez a faragója és a fa természetéből könnyebben megérthető. A jelentős alapformák száma is hatszáz körül van. De ezek meg- határozhatóan különböznek egymástól. A kisebb-na- gyobb változtatásokkal számuk végtelen. Bizonyosan nincs két azonos fejfa. Remekei a térformáló képzeletnek. A török temetők turbános síremlékei, a budai várkertiek is, emlékeztetnek ugyan sírjeleinkre, de fejfáink formáját nem a törököktől vettük át. Ha csak emberi arányaik nem közösek, vagy az emberi testre emlékeztető elemeik. A fejfákban nemcsak részeik elnevezése emlékeztet az emberre. Valamennyinek őse az emberre figyelmeztető bálvány, melyeket azért állítottak, hogy a halott lelke ne az élőket sanyargassa, hanem a bálványba költözzék, mint az ember faragott másába. A primitív ember gondolatvilága szerint a kimondott szó, a megrajzolt vonal, a faragott test azonos a valósággal, azonos azzal, aminek fogalmát, jelképét adja. A fejfák a pogánykor sírjeleinek örökösei. tolsó percnek mondjuk, hogy fejfáinkat legalább múzeumaink számára megmentsük a pusztulástól. Ezen az utolsó percen túl vagyunk, harminc-negyven évvel. Amit még ma begyűjthetünk: maradék. Fáikat nem nevelték öregre, nem szárították a ház végiben, nem válogatták olyan gonddal, hogy ellenállhasson a múló időnek. Faragóik kiöregedtek, utódaik legfeljebb a sémákat használják fel, gyakran felületesen azt is. Felbecsülhetetlen értéket hagytunk veszendőbe. Rajzok, fényképek, lelkes kutatók munkái megőriztek ugyan már fel nem lelhető emlékeket, mégis jó lenne szervezett védelmet nyújtani ezeknek a sok ezer éves gyökerű, nemrégen még a bajor temetőktől Szibériáig megtalálható sírjeleknek. Nem találunk hozzájuk foghatót. A népművészet minden más kifejezése elvesztette funkcionális szerepét, jelentőségét, amikor a faragásnak ez a formája még élt, még él, sokhelyt dekoratív feladatot vállaló jelképeiben rs. A huszadik század végefelé, a technika századában itt él, itt van, itt pusztul olyan kincsünk, mely évezredek előtt volt hitvilágunk, később protestáló akaratunk, népi teremtő képzeletünk letéteményese. KOCZOGH ÁKOS 12
