Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 1. szám
Fényes Adolf: Napszámos tudnánk, a strázsafaalmi ezüst tarsolylemez ékesszólóan bizonyítja. Ez a gazdagon díszített, érzékletesen szép ezüst veret - miként az aranyszarvas is - ma a Nemzeti Múzeum dísze. De itt találták a Tisza mentén, s bizonyos, hogy honfoglaló őseink viselték. Szolnok ugyanis egyike a legősibb magyar városoknak. Nevét nem a sóforgalmából származtatott latin sál = só szóból, hanem a honfoglaláskori Zounuk családtól vette. E név már I. Géza 1075-ben kelt oklevelében is szerepel: ...ennek a földnek az első része Zounuk polgárai között oszlik meg, - írja a latin nyelvű oklevél, amely később még a „zounuki városbéliekről" is szól. Szolnok talán legszebb éke - a Tisza. A kopár Alföld e folyótól kapja varázsát. Különös véletlen, hogy az Alföld szépségeit, amelyek egykor Petőfit olyan lelkesült sorokra ragadták, később nem magyar ember, hanem osztrák festő fedezte föl. August Pettenkofen a szabadságharc idején, osztrák katonaként járt Szolnokon. Talán éppen a Szolnokot megszálló Karter tábornok katonájaként, akitől 1849. március 5-én, Damjanich vörössipkás hősei, legendás rohamukkal Szolnokot visszafoglalták. Pettenkofen 1853 nyarán festette első képeit Szolnokon. Ettől az időtől kezdve 28 éven át minden nyarát a Tisza partján töltötte. A bécsi festőt rabul ejtette ez a táj, a róna fölött lángoló nap, a szolnoki vásár színes forgataga, a Tabán városrész cigányai, s nem utolsó sorban az Alföld magyar népe. Pettenkofent a festők hosszú sora követte. Előbb a bécsi kollégák jöttek, majd hosz- szabb-rövidebb időre megjelentek a magyarok is: Mednyánszky László, Bőhm Pál, Aggházy Gyula, Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor, Spányi Béla, Révész Imre, s a következő nemzedékből Koszta József, Fényes Adolf, Kernstok Károly, Vaszary János. A szolnoki művésztelepet hivatalosan csak 1901-ben alapították meg. A város a Zagyvaparti katonai gyakorlóteret ajánlotta föl, ezen a telken épült föl, a minisztérium támogatásával, a telep két épülete. Az alapító tagok között volt: Bihari Sándor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrácz Károly, Szlá- nyi Lajos, Zombory Lajos. Később csatlakoztak még mások között Aba-Novák Vilmos, Chiovini Ferenc - ő ma is itt él! -, Pólya Tibor, majd a felszabadulás után Benedek Jenő. A szolnoki művésztelep ma mintegy tíz művésznek ad otthont, köztük Gácsi Mihálynak is. Gácsi festőnek készült, de már évek óta kizárólag grafikával foglalkozik. Nehéz szóra bimi, s ha szól, alig hallani a szavát. Pedig úgy körül üljük, mint Szent Ferencet a prédikációra éhes madarak. Gácsi Mihály: Dürer: A halál és a lovag parafrázisa Megmutatja egy rajzát: éppen a prédikáló szentet. Ámde miféle gyülekezet látható e képen! Nevetni kell, holott szó sincsen karikatúráról. A szent hallgatóságán nem fog a jó szó: az erdő vadjai sunyi vigyorral, kancsal pillantásokkal feszengenék a kegyes igék zuhatagában, készen arra, hogy az első adandó pillanatban ismét rossz útra térjenek. Akárcsak az emberek. Gácsi Mihály grafikáinak egy részét ez a dorgáló humorral teli életkedv tölti meg. A Dürer-emlékkiállításra a híres Lovag és a halál témát rajzolta meg, amúgy Gácsi Mihály módján. A kép Dürer szellemét idézi föl, de a döbbenetes alakok között a ló falábon biceg, szügyellőjén érdemrendek csörögnek, a hálál nem a homokórát rázogatja, hanem a konyakosüveget, a lovag Gácsi vonásaival mosolyog. 5
