Múzsák - Múzeumi Magazin 1971 (Budapest, 1971)
1971 / 3. szám
Z ROMJAI ^ X ■ A nagy alkotó évtized közepén, 1905-ben festette Csontváry a görög színiház romjait Taormináöan. A 22 négyzetméteres vászon, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható, a magyar nemzeti festészetben is kiemelkedő helyet foglal el. A nagyerejű, expresszív formanyelv a tetőpontján mutatja meg egy magányos-szenvedélyes mester küzdelmét és diadalát, monumentális megjelenítő képességét és a nagy motívum stílust teremtő hatását. Sokszor visszatért utazásaiban ehhez a témához s a megfestés előtt készen állt benne a kompozíció. A szicíliai öböl e fenséges látványának nagyszabású megörökítésére régóta készült, ebben lelte fel az életérzésével, belső látomásával adekvát képi lehetőséget, a múltnak és a történelemnek vele és korával lehetséges találkozását, a romokban az élet jelentését. Az olasz táj lenyűgöző természeti szépsége-nagysága a görög kultúrával válik eggyé, s ilyenformán szimbólummá is emelkedik. S hogy a látvány fenséges inspirációja milyen tökéletes összhangba került az „érzékfeletti ideával”, arról maga a remekmű beszél, amelyben valóság, eszme és látomás monumentális egységben jelentkezik. A naplemente és napfelkelte vízióját és élményét ötvözte eggyé a művész e hatalmas méretű panorámában. Közvetlen előzményének talán a nagy Tátra-képet tekinthetjük formai szempontból és lélegzetvételben. De a Taormina színei, hangsúlyai mások, látomásereje nagyobb, jelentése titokzatosságában is kitárulkozóbb, diadalmasabb. A tudatos motívumkiválasztás itt nem a gyermekkor emlékképeinek visszacsengésével van telítve, hanem a nagy rátalálás döbbenetével, nem a lényeg keresésével az ismerős tájban, hanem éppen a lényeg megtalálásának ujjongó, monumentális képi alátámasztásával. Csontváry írásaiban is szól erről, s ezek megerősíthetnek bennünket abban, mennyire tudatos volt vállalkozása, hogy a dekorativitás korszakos jelentőségét igazolja kompozíciójával, és a „napú"-t festészet képi argumentációját, elméletének hiteles hordozóját megteremtse. A nézőpontot úgy választotta ki, hogy a pa- norámikus feldolgozásban a természeti elemek s a színház monumentális építészeti együttese egymásnak felelgető, egymásnak feszülő, egymást kiegészítő és egymásnak ellentmondó képi elemmé változzék. Ezt a szín és rajz felfokozása mellett azzal a kontraszttal sikerült elérnie, amely a nagyszabású képrészletek és a miniatúra gyengéd- ségű, aprólékos gonddal megmunkált részek között feszül. A belső mozgást, a ritmust és az ellentétet-harmóniát egyszerre szolgálja ily módon az Etna hófödte fenséges orma és a botanikai pontosságú növényvilág, az apró házacskák sora. Ebből a nézetből a horizontot végighasító, szelíd lejtésű, ultra- marinkék hegyvonulat nemcsak ellenpárja a narancsból citromsárgába enyhülő vagy éppen fokozódó égbolt színének, s rajzi formáik nemcsak egymásnak feszített két háromszög erejével csapnak össze, hanem egyben körfüggöny háttere is mindannak, ami az előtérben történik. Mert bár ember nem látható Csontváry képén, a türkizkék tengeröböl mégis egy nagy történelmi tablóhoz vezeti át a szemet: a rózsaszínek, fehérek egy monstre jelenetet hordoznak: a klasszikus kultúra láthatatlan, de a tört féloszlopokban, fülkékben és árkádokban megmaradt eleven, ma is munkáló szellemét. Az ég rajzi crescendója lenyűgöz, a tenger különböző mélységének kék variációi emberi közelségbe hozzák a látványt. Az öbölbe besettenkedő házacskák karélyos vonulata, a hegy aljában világító magasabb épületek kicsinysége is a romok rusztikus mozdulatlanságát, erejét kontrázza. Az ember önmaga haszontalanságát érzi az örökkön élő romok előtt, s ugyanakkor alig titkolható büszkeséget is. Az időtlenség, a kicsinység és nagyság érzése az összetett mondanivalóból következik és a festői általánosítás páratlan eszközével válik bizonyossá. Sokan megfestették ezt a témát Csontváry előtt és utána is. Többnyire ugyanebben a kompozíciós elrendezésben, mégsem sikerült senkinek felülmúlnia. Ezt természetesen sem a kép méretei, sem a szín- és formahangsúlyok, sem a zenei ritmushoz hasonlatos harsogó színellentétek, sem a különös szépségű felületi megmunkálás önmagában nem magyarázza. A kép lélegzetelállító ünnepélyessége, szuggesztív varázsa szelleméből következik. Az ember nélküli kompozícióban az emberiséget képes felmutatni. A festő a látvány ábrázolásával, a leíró módszerrel, a konkrét történelmi és földrajzi egységben kozmikus világérzését szólaltatja meg. D. FEHÉR ZSUZSA
