Múzsák - Múzeumi Magazin 1971 (Budapest, 1971)
1971 / 2. szám
Szoborcsoport részlete (Velence, Szent Márk székesegyház) â pierre fendre - mondják a franciák, kemény fagyban, azaz: kőtörő hideg van. Ha a víz hirtelen -5 C-fokra lehűlve fagy meg, akár a márványt is széttöri.) Bár a kőépítmények levegőszennyeződés elleni védelmének módját immár évtizedek óta kutatják, a számtalan kísérlet eredménye - Snyers szerint - voltaképp semmi. Az egyetlen hatásosnak látszó „védőszer": a víz. Minthogy a tapasztalatok szerint az esőnek kitett kövek rendszerint tiszták, egészségesek, az esőtől védett frontok viszont szemmel- láthatóan korrodálnak, mállanak, jelenleg a gyakori lemosást tartják a legcélravezetőbb kezelésnek. A talajnedvesség ellen pedig az alapzat szigeteléséhez és csatornázáshoz folyamodnak. A világ számos kutatólaboratóriumában továbbra is keresik a konzerválás más, korszerű lehetőségeit. Néhány éve az UNESCO műemlék-bizottsága és az ICOM, a múzeumok nemzetközi szervezete, valamint az általuk a 34 ország hozzájárulásával létrehívott római International Centre for the Study of the Preservation and Restoration of Cultural Property nemzetközi összefogást kezdeményezett a konzerválás új módszereinek kidolgozására. E kutatási terv ma már a MAB -program szerves részének tekinthető. Önáltatás lenne azonban, ha mindehhez nem tennénk hozzá: a történelem előtti és a történelmi korok emlékeinek fő-fő kártevői nem a sók, savak, jégkristályok, koromszemcsék. Nem. Az emberek. Évszázadokon át teljesen érzéketlenül rombolták őket, mint haszontalan romokat, s a vandálok, a katonák, a kincsvadászok nyomán ott maradt kövekből új építményeket emelték maguknak, „jobbat, mint a régi". Még a reneszánsz idején is - amikor pedig elámultak az antik világ hagyatékának szépségein, s olyan lázasan igyekeztek feltárni a múltat, mint felfedezni a földgolyó minden zugát - csak csodálták és másolták a görög-római építészet maradványait, de a kisujjukat sem mozdítva engedték, hogy összeomoljanak. Csak a XIX. században, a régészet első nagy felfedezései nyomán kezdték a letűnt idők ismert vagy éppen feltárt kőemlékeit relikviáknak, a kulturális örökség megbecsülésre és gondozásra érdemes kincseinek tekinteni. Századunkban a gyorsuló ütemű ipari fejlődés, új gátak, utak, városok építése során ugyan még mindig sok jelentős, s bizonyára sok ismeretlen archeológiái érték ment veszendőbe, de a legbecsesebb műemlékek megmentése és védelme már egyre inkább közügy lett. Minden művelt, a múltat, jelent és Oroszlánlej (Velence, Palazzo Garzioni) jövőt összefüggéseiben látó ember megértéssel, segítőkészen figyeli az ilyen munkákat. Természetesen nem azt jelenti ez, hogy a világ egyszer majd egyetlen gigantikus múzeummá válik. A fejlődő élet joga előbbre való. De ha az ember a jog, a szükséglet és a haladás mérföldköveinek tisztelete között nem találna helyes arányt, méltatlanná válnék önmagához. nyárAdy Gábor
