Múzsák - Múzeumi Magazin 1970 (Budapest, 1970)
1970 / 1. szám
közgazdászé volt. Havas Jenő özvegye a közelmúltban washingtoni nagykövetségünk útján a Nemzeti Galériának adta az értékes képet. A Magyar Építészeti Múzeum — amely a Tanácsköztársaság építészete című kiállítással a Kultúrkapcsolaiok Intézete Dorottya utcai kiállítótermében lépett először a nyilvánosság elé — még nem rendelkezik állandó helyiséggel, a gyűjtés és szervezés azonban lendületesen folyik. Az új múzeum jelentős feladatot vállalt magára: a hazai építészet emlékeinek felkutatását és megőrzését. Ezeknek az emlékeknek jelentős része ma még padlásokon és pincékben hányódik, de a gyűjtőknek már sok pótolhatatlan tervet, rajzot sikerült biztonságba helyezniük. A Közalkalmazottak Szak- szervezete és a Művelődés- ügyi Minisztérium az 1969. évi Múzeumi Hónap alkalmából kiemelkedő munkájuk elismeréseként nívó jutalomban részesített tizenkét szakembert. Tudományos munkájukért: dr. Steimann Henrik zoológust (Természettudományi Múzeum), dr. Trogmayer Ottó régészt (Móra Ferenc Múzeum, Szeged); kiváló gyűjtőtevékenységért: dr. Soproni Sándor régészt (Magyar Nemzeti Múzeum), dr. Fél Edit néprajzkutatót (Néprajzi Múzeum), dr. Hofer Tamás néprajzkutatót (Néprajzi Múzeum), Sára Péter irodalom- történészt (Petőfi Irodalmi Múzeum), dr. Illés Lászlóné irodalomtörténészt (Petőfi Irodalmi Múzeum); magas színvonalú kiállítás-rendezésért: Katona Imre művészettörténészt (Iparművészeti Múzeum), Németh István belsőépítészt (KÖZTI), dr. Radocsay Dénes művészettörténészt (Szépművészeti Múzeum), dr. Szikossy Ferenc történészt (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum); eredményes irányító-szervező munkáért: Éri István megyei múzeumigazgatót (Veszprém megyei Múzeumi Szervezet). A budapesti Néprajzi Múzeum tengerentúli művészeti anyagából nyílt kiállítás Nagykanizsán, majd azt követően Esztergomban. Első ízben került sor a múzeum raktáraiban „elrejtett” afrikai, óceániai és amerikai műalkotások egy részének bemutatására. Közel négyszáz tárgyat láthatott a közönség a múzeum világhírű primitív művészeti kollekciójából. A kiállítás a tervek szerint 1970 folyamán több vidéki múzeumban vendégeskedik. Szilvásváradon kiállítás nyílt a Mezőgazdasági Múzeum és a Szilvásváradi Állami Gazdaság gondozásában a lipicai lovak történetéről. A gazdaság törzsmén-istállója melletti helyiségben ismerkedhetnek meg a látogatók a fajta származásával, kialakulásával és magyarországi elterjedésével. 1580-ban történt, hogy a Trieszt melletti Lipizzán nyerges és kocsilovak tenyésztését kezdték meg a fejedelmi udvarok igényeinek kielégítésére. 1802-ben néhány lipicai ló Mezőhegyesre került, majd Napóleon seregei elől az egész ménest Magyarországra menekítették. További útja az országban: Fogaras, Bábolna, s a felszabadulás után a Bükk. A fajta e közel négyszáz esztendős történetét kíséri végig a szilvásváradi kiállítás, amelyen a régi lószerszámokat, s a világhírű lipicai négyesfogatot is bemutatják. A lótartás mellett kialakult jellegzetes kisegítő iparok — szíj- és kerékgyártás, kovácsmesterség — műhelyeit is rekonstruálták a kiállításon. (Fotó: Simay István) ROMÁN STÍLŰSÚ SZOBORFEJ A garamszentbenedeki apátság 1075-ben kelt alapítóleveléből kiderül, hogy Vác akkor már város volt. Az alapítólevél I. Géza királytól származik, akit a Bécsi Képes Krónika a város alapítójának tart. Ö építtette Vácott azt a román stílusú erődített székesegyházat a mai Géza király tér helyén, ahová 1077- ben bekövetkezett halálakor saját kívánságára eltemették. A Duna-parti dombon emelkedő, két homlokzati tornyos, háromhajós, bazilikális épületet a hozzá tartozó lakóépületekkel együtt (eddig háromnak a nyomai kerültek elő) a jáki iskola legjobb mesle- rei díszíthették épületplasztikai faragványokkal. 1241. március 17-én a tatárok ezt a földfallal körülvett székes- egyházat a benne összegyűli lakosságra rágyújtották. Valószínűleg ekkor esett a Dunába a képen látható szép, román stílusú fej, amelyet nemrég „halásztak ki” a vízből, s így egyetlen maradvány a nyilvánvalóan gazdag és szép figurális anyagból. Az életnagyságánál nagyobb mészkőfej a XI. század végéről vagy a XII. század elejéről származik. Vonásai egyéniek, tekintete szuggesztív. A szemeket mandula alakú redő, alsó és felső szemhéj veszi körül, növelve az arc kifejező erejét. Ez az egyedülálló alkotás a váci Vak Bottyán Múzeum várostörténeti kiállításának egyik legszebb és legkiemelkedőbb darabja.
