Múzsák - Múzeumi Magazin 1970 (Budapest, 1970)
1970 / 1. szám
SZARKÁK A VATIKÁNBAN lőször úgy szólt a hír, hogy 1969 júliusában, amikor a pápa cas- telgandolfói nyaralójában időzött, dolgozószobájából vagyonokat érő miniatúrák tűntek el. Minden évben ilyentájt nagy- takarítják a pápai lakosztályokat, tehát a lehetőség, legalábbis ami az időszakot illeti, megvolt. Persze, a római újságírók megrohanták a Vatikán sajtóirodáját. A további szóbeszéd már a sajtóiroda magatartásának a következménye volt: nem cáfolt egyértelműen, nyilatkozatából csak az derült ki, hogy miniatúrákat nem loptak el. De akkor mit? S tovább folyt a találgatás. Nemsokára cikkek jelentek meg arról, hogy milliókat érő kegytárgyakat loptak VI. Pál dolgozójából. A Vatikán lapja, a Raimondo Manzini irányítása alatt álló Osservatore Romano, egyetlen szót sem ejtett az ügyről. Már-már elcsendesedtek a pletykák, amikor újabb változat terjedt el az olasz fővárosban. Eltűnt dokumentumokról kezdtek beszélni, éspedig azzal a „mozgással” kapcsolatban, amely a pápai lakosztályokban zajlott le, mióta Pasquale Macchi bíboros javaslatára Dandolo Bellini festőművész lett a vatikáni épületek hivatalosan megbízott építésze. A zsinati szelek ugyanis lazítottak a Vatikán technikai-adminisztratív merevségén is, s az a szigorú rend, amely eddig például a pápai lakosztályokba való belépést szabályozta, szintén csökkent. S ezt egyesek Bellini hiva- talbalépésével hozták összefüggésbe. Nyíltan támadták őt és patrónusát, Macchi bíborost, mondván: hatáskörüket túllépve, hovatovább már lényegi változtatásokat eszközölnek a Vatikán palotáiban. Miután bizonyos dokumentumok állítólag eltűntek, több bennfentes Macchi és Bellini ellenfeleire gyanakodott. Szerintük az ügy voltaképpen figyelmeztetés — elég a modernizálásból! A föltételezés eléggé szuggesztív, mert a Vatikán szarkái eddig mindig dokumentumokra pályáztak. Csak a két legnevezetesebb esetet említjük. A Maurras-ügy 1926 decemberében pattant ki. A Szent Officium ugyanis Charles Maur- ras újságját, a királypárti, soviniszta Action Frangaise-t indexre tette, és közölte az illetékesekkel, hogy az 1914 óta megjelent hét Maurras-művet is súlyosan elítéli. Ennek előzményei X. Piushoz (1903—1914) vezetnek, aki ellenséges érzelmekkel viseltetett a Francia Köztársaság iránt, mióta Combes az államot az egyháztól elválasztotta. Egy időre az „elsőszülött leány” s a Vatikán diplomáciai kapcsolatai is megszakadtak. Ugyanakkor a Szentatya határozottan támogatta a francia monarchista-nacionalista mozgalmat. Taktikai meggondolásból finom megkülönböztetést tett tehát Maurras lapja és művei között, gondolván, hogy Maurras mint író a Vatikán számára elfogadhatatlan ugyan, mint újságíró azonban hasznos lehet, függetlenül attól, hogy magánemberként ateista. Ezért úgy határozott, hogy amíg ő életben van, ezt az istentagadót a Vatikán nem ítéli el, és eredeti döntését az íróasztalába zárta. Utódja, XV. Benedek (1914—1922) más véleményen volt. Ám kitört az első világháború, s így az idő a Vatikán számára semmiképpen sem volt alkalmas Franciaország nacionalistáinak elítélésére. A Maurras-akta tehát a Szentszék irattárába került. És innen szőrén-szálán eltűnt. 1926-ban XI. Pius (1922—1939) szerette volna felhasználni, de sehol sem találta, pedig tűvé tette érte az egész Vatikánt. Kemény fenyegetései azonban végül hatottak. Kitudódott a ludasok neve is: az egyik Floch atya volt, a francia szeminárium rektora, a Szent Officium konzultánsa, a másik Billot kardinális, jezsuita teológus. A támadások hatására Billot lemondott főpapi rangjáról. S ekkor XI. Pius államtitkára a következő kijelentést tette: „Senki nem titkolt vagy vesztett el, illetve utasított vissza ez ügyben semmit.” E fölöttébb ködös mondat azután örök időkre fá- tyolt borított a Maurras-dokumentum rejtélyes útjának történetére. A másik nevezetes dokumentum-eltűnés a harmincas évek végén történt. XI. Pius a lateráni egyezmény tizedik évfordulója alkalmából Rómába hívta az egész olasz püspöki kart. Az államtitkárság két beszédet is készített az eseményre, de szinte biztosra vették, hogy a Szentatya azt a változatot mondja majd el, amelyben kemény szavak esnek az akkori Olaszországról. A fasiszta hatóságok ugyanis sorozatosan megsértették az egyezmény pontjait. De mi történt? 1939. február 7-én az akkor már nyolcvanesztendős pápa szívrohamot kapott. Kérte orvosait, hogy legalább február 11-ig tartsák benne a lelket. Meg is tettek mindent, de egy 9-én beállt újabb krízis minden reményt elsöpört, s XI. Pius másnap hajnalban 5 óra 31 perckor befejezte földi pályafutását. Halálhírét a rádió reggel 7 órakor közölte. Ebben az időben már lezajlott, vagy éppen lezajlóban volt a század egyik legérdekesebb politikai lopása. Az olasz kormány titkos ügynöke — nyilvánvalóan a pápai udvar valamelyik befolyásos személyiségének segítségével — kézbe kaparintotta a kormány számára kellemetlen beszéd mindkét változatát. Egyik sem hangzott el. Sorsukról sem esett szó, sem akkor, sem később. Egyetlen alkalom kivételével: XXIII. János a lateráni egyezmény harmincadik évfordulóján idézte a beszéd néhány megállapítását, anélkül azonban, hogy említést tett volna az eredeti szöveg eltűnéséről. Ilyen előzmények után jutottak a bennfentesek arra a következtetésre, hogy ismét dokumentumok tűntek el a Vatikánból. GELLÉRT GÁBOR 33
