Múzsák - Múzeumi Magazin 1970 (Budapest, 1970)
1970 / 4. szám
1796-ban, Bécsben kinyomatott könyvében Teleki Domokos „egynéhány hazai utazások leírását" adja s könyve latin jelmondatának a következőket tette a címoldalra: „Patriam illustrare, cum possis, nolle scelus est". Azaz, a haza tehetségünk szerinti ábrázolását senki bűnnek ne vegye. Akkoriban ez a mentegetőzés érthető volt, hiszen ezekben az évtizedekben kezdődik a magyar nyelv politikai, irodalmi jogaiért való küzdelem. Ez egyben a jobbágyi sorban sínylődő nép felfedezésének s a népi kultúra elismertetéséért való harcnak a kezdete. A magyar honismeret kezdetének is nevezhetnék ezt a korszakot. Maga a honismeret szó is több tudományág, több kutatási terület összefogója s időnként változik, hogy tartalmában a nyelvészet, a történettudomány, néprajz, irodalomtörténet - és sorolhatnám még a tudományokat — foglalja el az uralkodó helyet. Mai értelmezésében még a hazai műemlékvédelem, a természetvédelem is helyet kap. S aligha kell X Hi említenem a munkás életmód, az üzemi krónikák jelentős szerepét s azt sem, hogy a honismeret egyáltalán nem a múlt krónikája csupán, hanem elsősorban a jelen képe is, a kibontakozó társadalmi tendenciák mélyebb elemzése is. Mindez valóban nemcsak egy-egy tudomány kiváltsága s nem csupán múzeológiai munka. Mégis a múzeumok segítségét is kérjük, sőt bízunk abban, hogy a honismereti mozgalom segítségével nem is egy helytörténeti, néprajzi múzeum születik, nem is egy iskola rendez majd gyűjtést, amiből egy-egy iskolai múzeumszoba születik, helyi irodalmi gyűjtemények keletkeznek - egy-egy írónk, művészünk szűkebb pátriája gyűjtő munkába kezd. Az eredményes honismereti mozgalom hazánkban most bontakozik ki. Érdemes lenne áttekintenünk, hogy a XVIII, század vége óta hány meg hány eredménytelen fölhívás kérte az országos gyűjtést! Elég egy példa. Bartók és Kodály 1913-ban kérték először a Magyar Népzene Tára köteteinek kiadását. Kodály vezetésével 1947-ben láthattak munkához és a régi terveket messze meghaladó módon gyűjthetik a népdalokat és ezeroldalas akadémiai kötetekben adják közre értékes anyagukat népzene-kutatóink. De így van ez a néprajz, a régészet, a történettudomány s annyi más nemzeti tudomány területén. A Röpülj páva televíziós adásai már népdalgyűjtő köröket hívtak életre országszerte. Múzeumaink (és természetesen könyvtáraink, levéltáraink is) központi szervezői, irányítói lehetnek az önkéntes gyűjtők hálózatának. Már eddig is az önkéntes nyelvjárásgyűjtőket, népraja, népköltészeti gyűjtőket segítették múzeumaink, akadémiai tudományos intézeteink. De ne pusztán úgy tekintsük őket, mint kérdőívek megválaszolod, egy-egy pályázat nyerteseit, vagy résztvevőit. A pályázók közt kialakult már egy kitűnő „törzsgárda". Mellettük azonban még sokan most kezdik a gyűjtést, nem egyszer elemi fogások megismertetésében sem kaptak segítséget. A finn és észt társadalmi néprajzi gyűjtők - hogy csak a „finnugor példáknál" maradjak - a legnagyobb megbecsülésben részesülnek, elvi-gyakorlati segítséget kapnak munkájukhoz, és a múzeumok vállalják a gyűjtött anyag megőrzését, rendszerezését. Megható volt a tallinni akadémiai intézetekben látnunk a gondosan őrzött gyűjtéseket: 22
