Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 4. szám
BRUEGEL IN MEMORIAM ID. PIETER BRUEGEL (1522 körül-1569) A régi németalföldi reneszánsz művészet legkimagaslóbb, legegyetemesebb jelentőségű alakja az idősebb Pieter Bruegel volt. Működésének színtere a nagy flamand kikötőváros, Antwerpen, melynek festőcéhébe 1551-ben lépett be. Korai működésének idején a nagy késő gótikus géniusz, Hieroni- mus Bosch hatása alatt fejlődött, tőle és követőitől örökölte képeinek fantasztikus szörnyetegeit, különös figuráit. Életének eseményeiről elég keveset tudunk, de szerencsére, viszonylag sok műve maradt ránk. „Paraszt-Bruegel”-nek hívták, s e megkülönböztető név elég híven jellemzi érdeklődési körét, bár számos tiszta tájkép is került ki ecsetje alól. Ez utóbbiakban a légperspektíva legnagyobb korai mesterének bizonyul, s — műveinek érzelmi hatását fokozva — árad belőlük a mindenkori évszakra jellemző hangulat. A tájba ágyazott életképek s gyakran vallásos tematikájú jelenetek e hangulatot tovább növelik, hozzátéve azt, hogy Bruegel gyakran megdöbbentően újszerű, túlmegy a reneszánsz igényein, s a manierizmus korának legki- finomodottabb igényeit is ki tudta elégíteni. Vallásos tárgyú képeinél, melyeken a főszereplők olykor alig különböztethetők meg a mellékesektől, zseniálisan veszi észre, hogy az ó- és újtestamen- tumi történeti epizódok csupán bizonyos ember- csoportok számára fontosak, azonban mások közömbösen tovább mennek mellette. S tulajdonképpen a mester realizmusa itt csúcsosodik ki. Bruegel mégoly tragikus tárgyú vallási, esetleg mitológiai képeire is az jellemző, hogy miközben a főszereplő a legdrámaibb helyzetben van, az élet megy tovább, az emberek szinte oda sem figyelnek, a festményen bemutatott cselekmény több szálon folyik. Törekvése arra irányul, vagy legalább arra is, „hogy a klasszikus művészet túlságosan szimpla szabályosságát és harmóniáját megbontsa és egyén feletti törvényszerűségét szubjektivebb és szuggesztívebb vonásokkal helyettesítse” (Arnold Hauser). A manierizmus, melyhez Bruegel elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódott, sokarcú volt; a transzcendentális és realista törekvések jól megférnek benne egymás mellett. Bruegel, méltóan az igazi nagyokhoz, mindkettőt egyesítette tragikusan rövid munkásságának gazdag termésében. REMBRANDT, HARMENSZ VAN RUN (1606-1669) A manierizmus erősen internacionális korszaka után a barokk már erősen különböző alapjellegű, nemzeti iskolákat hozott létre. Hollandiában a festői finomságokra hangsúlyozottan törekvő irányzat uralkodott. Ez utóbbi jelentette a festőművészet egyik legnagyobb alakjának, Rembrandtnak művészi iskoláját s későbbi környezetét. Tulajdonképpen ennél többé sohasem vált számára, any- nyira kiemelkedett ebből az egyébként kiváló mesterek sokaságából álló környezetből, annyira kívülállónak tűnik ma is, hogy az összekötő szálak kora művészete és az övé közt eléggé fiktívek voltak. A XVIII, századi holland festészet tulajdonképpen a maga tarkaságában jól meg is van e nagymester nélkül. Pedig Hollandiának e korszaka kitűnő művészekben különösen gazdag volt, e mesterek jobbára hiánytalanul megfeleltek a társadalom által velük szemben támasztott minden művészi igénynek. Rembrandt azonban nagyobb célt tűzött maga elé: az emberi érzések és általában a pszichikum olyan mélységeinek bizonyos értelemben gátlástalan feltárását, amit a polgári társadalmi erkölcs és egyéni morál nem igényelt, sőt, 4
