Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 3. szám
er er üli I A győri káptalan kincse, a magyar középkor hasonlithatatlan remekműve, a Szent László-herma. Az ereklyetartó mellszobor fejének eredetije még III. Béla korában — László király szentté avatásakor — készülhetett. Később javították, és a XIV. században sodrony- zománcos vállgallérral ékítették. Eredetileg a váradi székesegyházban állott, a XVII. század eleje óta Győrben őrzik. Nincsenek maguktól lett művészek, s nincsenek magányos remekművek. Egy-egy remekmű magában hordozza — mint létrejöttének serkentőjét — egész korát, s ennek a kornak jegyében formálódik a művész egyénisége is, de kell a társadalom, amely igényli a műveket, s amely azután a mű képére és hasonlatosságára alakul. Ámde ha mindez igaz, akkor az is igaz, hogy az a környezet, melyben a Szent László-herma vagy a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra létrejött, méltó volt a művekhez. Való igaz,hogyha mindazt felidézzük, amiről tudunk, de elpusztult a tatár s török alatt, akkor láthatjuk, hogy a középkori magyar műveltség semmivel sem volt alábbvaló, mint nyugati szomszédainké, akiknek szerencsésen megmaradt műemlékeit méltán csodálja a ma embere. Ez az első — szomorú — tanulság, amit, a herma előtt állva, le kell vonnunk a magunk számára. Nézzük hát ezt a művet: középkorunk summáját. Ha szemben állunk vele, feltűnhetik, hogy feje körbe foglalható. Ez nem véletlen: a herma arányait körzővel szerkesztették. Ha már egyszer felismertük ezt, akkor természetesnek tűnhetik számunkra, hiszen jói emlékezünk arra a csodás körzőjátékra, amely a gótikus mérművek tündéri formáit létrehozta. Mért voltával tehát a herma beilleszkedik saját korába. De jóformán nincsen olyan megfigyelésünk, amely ne idézné fel a kort. Vegyünk egészen egyszerű dolgokat. Például azt, hogy a herma ezüstből készült, de aranyozták, hatásában tehát az arany sugárzó fénye uralkodik. Vajon miért? Azért, mert a középkorban az arany egyúttal a mocsoktalan égi fény jelképe volt, milyen lehetett volna egy szent arca tehát, ha nem arany? Ám a szentek a középkor hite szerint Krisztushoz voltak hasonlók. Vajon ennek a hitnek van-e nyoma a honvédő, ellenségverő László király szobrán? Bizony hogy van! Figyeljük meg először is a király két ágba fésült szakállát: ebben a korban ez a kétágú szakáll Krisztus ábrázolására jellemző! De tovább is mehetünk: éppen a herma készülésének korában kezdik Krisztus emberi természetét ábrázolni, a szenvedő, megkínzott ember lép az addigi tisztán szellemi jelenség helyébe. A SZENT LÁSZLÓHERMA 22 A szenvedést pedig ráncolt homlokkal, megpattant szájjal, kilátszó fogakkal fejezték ki. Nos, egy pillantás a hermára: ugyanezt találjuk rajta! Mindezeken felül László király az Árpád-ház tagja volt, tehát a szobornak, minden mért volta, Krisztushoz hasonló volta mellett, az Árpádokra is hasonlítani kellett. Az embertani kutatók szerint a herma feje III. Bélát példázza, azt a nagy uralkodónkat, aki László szentté avatását kieszközölte, s aki alatt az első herma készült. E szellemi tartalommal legalább egyenlő értékű az, amit a herma korának mesterségéből, tudásából őriz számunkra. Tudjuk, hogy mai állapotában valóságos történelem: a feje a régi, vagy annak mása, palástja Anjou-kori, nyaka, koronája pedig 1600-ból való munka, ekkor került rá a nyakperec, sodronyzománcának foghíjait pedig a múlt században s a miénkben pótolták hidegzománccal. Egyesül tehát benne a román kor, a gótika, a reneszánsz, a barokk s napjaink ötvöstudása, stílusa. Különösen a sodronyzománcos palást vet fel izgalmas kérdéseket. Jó ideig úgy vélték, hogy ez a mívesség itáliai eredetű, ma egyre inkább figyelünk arra, hogy magyar előzmények alapján is megérthető. Mindez szép, igaz, érdekes, de van még valami a hermában — s éppen a legszebb —, amit nem érthetünk meg az elmondottakból: ez pedig a herma lenyűgöző, művészi hatása. Megragadó komolyságától,csodalátó szemétől, látnoki erejétől lehetetlen szabadulnunk. Aki egyszer látta, nem feledheti. Ez az, ami nem a korából került bele, hanem onnan, hogy alkotója nagy művész volt, méltó társa a chartes-i szobrászoknak vagy az itáliai Pisanok- nak. Ilyen egyéniségek azonban csak akkor művelhették ki képességeiket, ha a kor is, amelyben éltek, méltó volt hozzájuk. Valahogyan ekként kell beleélnünk magunkat középkorunkba, hogy végre megszűnjék a „sötét középkor” misztikus elképzelése, s helyette az akkor éltek igazi értékei bontakozzanak ki bennük. László Gyula
