Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 1. szám
UTCARÉSZLET MŰKINCSEINK A Szépművészeti Múzeum Modern Képtárának egyik kis francia kabinetjében függ egy Utcarészlet. Élénk, tiszta színekkel festett házfalak, földes út, régi templom, ócska kerítések — hangulatos, de szegényes külvárosi környék. A kép terébe mindkét oldalról fák ágai nyúlnak be, olyan véletlenszerűen, ahogy az egyébként nem szokásos: még az akadémikusfestők is,, kihagyják” a kompozícióból az ilyen jelentéktelen részleteket. De a fényképezőgép nem válogat, és a festő ezt a képét egy szokványos, minden utcasarkon kapható képeslap után festette, gondosan felnagyítva az arányokat, és ügyelve minden részlet aprólékos visszaadására. A kép alján ott a művész kézjegye: Maurice Utrillo V. A V. betű édesanyja nevének kezdőbetűje: Susanne Valadon. Ez a szép lány és kitűnő festő 1867-ben született, és eredetileg Marie-Cle- mentine-nek hívták. A montmartre-i legendák szerint akrobatának Indult, de egy sérülése miatt ott kellett hagynia a cirkuszt, és modell lett: Renoir, Degas, Lautrec és a vallásos témákat finom és halvány színekkel feldolgozó Puvis de Chavanne festették le karcsú alakiét, kicsit durva, de rendkívül izgalmas arcát. 1883. december 26-án született Maurice fia, akit Valadon néven jegyeztek be az anyakönyvbe. Apja állítólag egy jelentéktelen és részeges újságíró, Susanne Valadon szerint pedig Puvis de Chavanne. Az Utrillo nevet a második mostohaapa egy barátja kölcsönözte szívességből, hogy „neve legyen a gyereknek”. Csoda, hogy ebben a zavarosromantikus montmart- re-i környezetben a kamasz fiú elzüllött? Elvonókúrák és intézeti kezelések után egy orvos azt tanácsolta az anyának, hogy fogja valamilyen rendszeres munkára fiát: például tanítsa meg festeni. így kapta meg Utrillo első ecsetjeit és keveretlen, tiszta festékeit, amelyeket később a házak faláról lekapart gipsszel egészített ki. Témái elsősorban a Montmartre utcái, kocsmái és templomai voltak. Az orvos tanácsa azonban nem vált be — Utrillo nem szokott le az italról és a csavargásról, sőt, azért festett, hogy ihasson: az átlum- polt éjszaka után egy tájképpel egyenlítette ki számláját, és akkor is festett, ha botrányokozásért a rendőrség fogdájába vitték. Az első világháború vége felé divatba jött Utrillo. Kiállították műveit, melyeknek ára egyre magasabbra szökött, könyveket írtak róla — és hol zárt intézetben kezelték, hol lecsukták közbotrányokozás miatt. Anyja, később belga felesége gondozták: egy vidéki kastélyban élt, festett, imádkozott és egy nagy villanyvasúttal játszott. A 20-as évek végétől már csak emlékezetből és képeslapokról festett. 1955-ben halt meg: a Becsületrendet megkapta, de a háború után már szinte sohasem lépett ki háza kapuján. A budapesti Utrillo-kép a 30-as évek elején született. Hű tükre a bezárult léleknek, s egyben a hatalmas festői fantáziának. Szigorúan ragaszkodott a valóság részleteihez, mint a mi Csont- várynk vagy a francia „finánc” Rousseau. Expresszivitása nem a formák torzításában jelentkezett, mondhatnánk, akadémikus volt — de nézzék meg egyszer, hány színnel festette meg a kép előterének lényegtelen gallyait, amelyeket csupán egy szürke képeslapon látott. SZ. A.
