Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 2. szám
A »»utón és motoron, vonaton és kerékpáron érkeztek az ország minden részéből a kiváncsi érdeklődők, amikor ezelőtt nyolc évvel megjelent a lapokban a hir: feltárták a mohácsi csatatér első két tömegsírját, nyomon vannak a régészek: hol zajlott le a mohácsi csata? Ősrégi út vezet a Duna mentén Budáról Eszék felé, erre jártak a hadak sok évszázadon át már a rómaiak előtt is. Ha ezen az úton Mohács előtt átmegyünk a Duna felé tartó legendás Csele-patak hidján, elénk tárul az ős-Dunától elhagyott síkság, az egykori véráztatta föld. Nyugatról domborulat szegélyezi, keleti szélén egy alacsony dombocska, amelyet Törökdombnak, vagy a Török császár dombjának is neveznek. Az emlékezetes, nagy jelentőségű lelet feltárása óta is évről évre folynak Itt az ásatások, amelyek lehetőségeit a környék gazdaságainak vetéstervei is meghatározzák. Idén ősszel fontos területre kerül sor. Papp László régészszel beszélgettünk, aki a pécsi Janus Pannonius Múzeum égisze alatt, immár nyugdíjasként, társadalmi munkában az ásatások irányítója és a téma minden bizonnyal legjobb hazai ismerője. A feltárás története II. József korába nyúlik vissza. Ekkor kapnak utasítást a hadmérnökök az ország katonai felmérésére, s arra is, hogy jegyezzék fel a tudomásukra jutott szájhagyományokat. A mérnökök, akik az egykori mohácsi csatateret térképezték fel, egyéni feljegyzéseket mellékeltek adataikhoz, rekonstruálták a szájhagyományok alapján a már akkor két és fél évszázad előtti csatát. Helyét Mohácstól néhány kilométerre délnyugatra jelölték meg: „Schlachtfeld 1526” szerepel a korabeli térképeken, Mohács észak' részével egyvonalban. A hadrendek elállását is megjelölik a térképek, ezek szerint a magyar hadsereg felállása a mai sátorhelyi állami gazdaság gazdasági épületeinek helyére es'k, s a szultán sátra és a török harcállás vele szemben északon foglalt volna helyet. Az érdeklődés 1823-ban fordult Mohács felé; a történészek kezébe ekkor kerültek ezek a II. József korabeli térképek. Vita indult a történészek és hadtörténészek között: hogyan és hol zajlott le a nagy csata. Mintegy száz évig nem Is változott meg a vélemény, nagyjából változatlanul ezeknek a térképeknek adtak hitelt. Változást két hadtörténész hipotézise hozott: szerintük sokkal délebbre kellett legyen a csatatér. Ezt a megállapítást tette magáévá Gyalokai Jenő hadtörténész iS, a csata 400 éves évfordulójára megjelent írásában. Ez a cikk máig is a leghitelesebb hadtörténeti leírás. Egyetlen egy korabeli kútfője volt a világtörténelmi jelentőségű csatának: Brodarics István püspök-kancellár, aki egy évvel a csata után feljegyezte annak minden mozdulatát. Ez a költői szépségű, Krakkóban 1527-ben nyomtatásban is megjelent Descriptio; egy szemtanú vallomása. Brodarics tagja volt a hadrakelt magyar seregnek, s a küzdelemben a király mellett eljutott a török tüzérség ágyúsorai mellé is. Visszaemlékezései szerint az augusztus 22-én felállított magyar tábor Mohácstól délre mintegy fél mér- földnyire volt. A csata reggelén — ahogy az Brodaricstól megtud- hatjó — a tűző napon várakozó magyar sereggel szemben a dombvonulat amfiteátrumszerű öblö- södésénél, a domb alján egy Földvár nevű falu állott templommal. Ott voltak felállítva az ellenség ágyúi. Ez a Földvár, melyet Brodarics emleget, ez lett minden további kutatás támpontja és mint azóta kiderült: tévútra vivője is. De hogyan is zajlott le maga a csata? A falu mögött, a dombon állt a szultán serege, a falu előtt pedig a török tüzérség. Az a török tüzérség, amelyről a magyarok mitsem tudtak, a kémjelentések nem szóltak róla. Legalábbis Brodarics szerint az ágyúk a magyar vezérség és előőrs- szolgálat számára észrevétlenül vonultak fel a síkon. Csupán a domboldalról lezúduló török lovasokat látták. Csak amikor már egészen közel jöttek a török tüzérséghez, szétverve az ágyúk előtt készenlétben levő törököket, ekkor szólaltak meg az ágyúk, s a közöttük elhelyezett 4000 janicsár, akkori viszonylatban legmodernebb spanyol puskái.Innen már ismert a történet: két óra múlva mindennek vége lett. Ahhoz azonban, hogy a csata pontos helyét meg lehessen állapítani, meg kellett találni a belső küzdőtéren megásott tömegsírokat. 1959 -ben a pécsi Janus Pannonius Múzeum vette kezébe a csatatér rendszeres kutatásának ügyét, a hódoltság alatt elpusztult falvak nyomainak felderítését. Elkezdődött a munka: bel- és külföldi forrásanyagok, oklevelek, régi térképek, még élő dűlőnevek számbavétele, egybevetése, újraértékelése, valamint a terület minden zúgának bejárása, az e tájon lakók, s a földeken dolgozók kifaggatása. Minden adat fontos volt, minden közlés: elszíneződött földrétegekről, vagy traktor-kivetette csontokról. így akadtak a sátorhelyi gazdaság fogatosára, aki elmondta, hogy egy árokásógép nyolc évvel ezelőtt csontokat dobott ki a földből. Közlései nyomán megindult a kutatás, de a régészek tudták, ez még nem a csata belső küzdőtere, csupán egy útközben elpusztított falu nyomai. A következő évben találták meg Majs határában, Mohácstól délnyugatra, egy község maradványait, s középkori temetőjét. Ez a falu Merse volt és az azóta folyó kutatások mindinkább amellett szólnak, hogy ez és nem Földvár volt az egykori község neve. Brodarics- csal is az történhetett, ami a szemtanúkkal nemegyszer megtörténik: tévedett, rosszul emlékezett. Ha tehát a falu megvan, a harcállások feltérképezhetők és lezárható a többszázéves probléma. Az első tömegsírok 1960-ban kerültek elő egymás közvetlen közelében, Mohács város középkori magjától mintegy hat kilométer távolságra délre, azon a tájon, ahol a magyar hadsereg a csata napján felfejlődni kezdett, s amely táj, amikor a hadiszerencse megfordult, a messze kiszélesedett küzdőtér részévé vált. Mintegy 240 elesett harcos feküdt a sírokban, egymásra hajigálva, némelyik koponyájához nem tartozott törzs sem. Akkor kerülhettek nagy gyorsan a földbe, amikor, mint ezt a török történetíró leírja: ,,Kicsinynek és nagynak hulláit farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghfván őket a borzalmas lakomára”, amikor a mintegy 20 ezer holttest oszlado- zása már járvánnyal fenyegetett. A feltárás azóta is folyik, tovább küzdve a munkaerőhiány nehézségeivel. Tavaly kiskatonák is segítettek a munkában, idén őszre pedig talán sikerül újabb fontos problémákat is megoldani és a régészek feltételezéseit végérvényesen igazolni. Továbbra is tömegsírokat keresnek, s ha hipotézisük helyes volt, a kritikus helyen meg is kell azokat találniok. Még egy kiindulási pont: a majsiak — akik ugyan telepesek leszármazottai, hiszen a falu lakossága elpusztult a hódoltság alatt — átvették a szájhagyományt, mely szerint a török tüzérség a falutól északnyugatra állt volna. Az ott álló kutat ma is Török kútnak hívják. Igaz-e ez a szájhagyomány? Lenyomozásra mindenesetre érdemes. Papp László táskájából cseresznye nagyságú golyókat vesz elő, amelyeket nemrég vizsgáltatott meg az Ózdi Vasművel, ezek a török puskagolyók tavaly bukkantak elő váratlanul egy kétélű magyar lovagi kard és egy lócsontváz mellől, olyan tájról, amelyről nem is gondolták eddig, hogy a harcosok eljutottak. Közeleg a mohácsi csata 450. évfordulója. A tervek szerint emlékmű áll majd itt „nemzeti nagylétünk nagy temetője” helyén. A régészek szívós és fáradhatatlan munkája nyomán addigra remélhetőleg teljes bizonyossággal fogjuk ismerni ezt a helyet. Fencsik Flóra
